9.-10. Fejezet

 

Kilencedik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

– Szóval ez volt a hálószobád – mondta Luke, miközben körülnézett a csupasz falakon és a rendezetlen felületeken. – Ez elég szegényes.

– A szüleim attól féltek, hogy ha hagyják, hogy személyiségem legyen, akkor a másságom még rosszabb lesz. – Megvontam a vállam, majd a könyvespolc felé biccentettem. – Ezért csak Oscar Wilde és Walt Whitman első kiadású könyveit gyűjtöttem. Az én kis lázadásom.

– Csibész voltál – kötekedett. – Teddy, annyira sajnálom...

– Ne tedd – mondtam, és tiltakozásul feltartottam a kezem. – Ez már a múlt.

– Egyértelműen – mondta, és megrázta a fejét. – Istenem, hogy élted túl?

– Piával. – Megtévesztő tisztelgésként emeltem felé a poharamat, mielőtt lehúztam volna a tartalmát, és letettem a régi éjjeliszekrényemre.

Luke felnevetett, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, ahogy a hang visszhangzott a szobában. Eddig nem sok nevetés volt benne, és jó volt ezt tőle hallani.

Nem is terveztem, hogy megmutatom a szobámat, de miután benéztünk apám irodájába egy italra, végül a folyosón bolyongtunk, és valahogy meggyőzött, hogy mutassam meg neki, hol is töltöttem az életem.

A mosolya elillant, amikor találkozott a tekintetemmel, és szomorúság lett úrrá az arckifejezésén, amikor egy lépést tett felém.

– Nem akarom ezt tenni veled – suttogta.

– Mégis mit?

– Fájdalmat okozni neked. – Megköszörülte a torkát, és lehajtotta a fejét, hogy a padlót bámulja. – Nem akarok fájdalmat okozni neked.

– Nem fogsz – ígértem.

– De már most is megteszem. – Ismét felnézett rám, és láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében. – Nem kellett volna megcsókolnom téged.

– Tudom – mondtam, és a kezeim megrándultak, miközben küzdöttem, hogy ne nyúljanak az övéi után. – De én nem hibáztatlak semmiért, Luke. Komolyan gondoltam, amit aznap este mondtam. Soha többé nem kell erről beszélnünk. Lehet, hogy ez csak egy ilyen helyzet. Megtörtént, nem kellett volna, de már vége.

– Csak úgy? – kérdezte, és a szája sarka vigyorra húzódott.

– Pontosan így – ígértem.

– De még nincs vége – suttogta. – Mert ez felemészt engem. Minden nap. Egész idő alatt. Becsukom a szemem, és te ott vagy. Érzem az illatod a ruhámon, a bőrömön. Érzem, hogy mindenhol ott vagy.

– Még mindig akarsz engem? – kérdeztem tőle, a kérdés kicsúszott a számon, mielőtt az agyam meg tudta volna állítani.

– Nem hinném, hogy valaha is abba fogom hagyni, hogy így érezzek – vallotta be.

– Tudod – tettem egy lépést felé, de megálltam, mielőtt ténylegesen kinyújtottam volna a kezem, hogy megérintsem. – Megkaphatsz engem.

– Nem tehetem – suttogta.

– De igen – ragaszkodtam hozzá. – Megkaphatsz. Senkinek sem kell megtudnia.

– Én tudni fogom – mondta, tekintete végigsiklott rajtam, miközben nyelve megjelent, hogy megnedvesítse az ajkát.

– Mindazok után, amiket mindketten egész életünkben elfojtottunk, ez is csak egy újabb dolog lehet – mondtam, végül kinyújtottam a kezem, és a kezembe fogtam az állát. – Mindenki vétkezik, Atyám.

A fenébe... igaza volt. Tényleg fetisizáltam a címét.

És úgy látszik, tetszett neki.

A karjai előrelendültek, megragadott, és a mellkasához húzott, miközben az ajkai rabul ejtették az enyémet. A szájába nyögtem, és addig préselődtem az erekciójához, amíg én is teljesen merev nem lettem.

A ruháink egy szempillantás alatt eltűntek, véletlenszerűen a padlóra hullottak, miközben minden mozdulatunkat egy újabb perzselő csókkal szakítottuk meg.

Amikor mindketten meztelenek voltunk, a szoba közepén álltunk, és egymást bámultuk. Bár mindketten némán beleegyeztünk ebbe a lépésbe, még mindig sokkolt a valóság, hogy ez mit jelent.

Szexelni fogunk.

Le akartam feküdni egy pappal.

Szentséges ég!

– Tudod, én még soha... még soha nem csináltam ilyet – mondta halkan, és előre lépett, hogy ujjaival könnyedén végigsimítson az arcomon.

– Én sem – vallottam be, és belehajoltam az érintésébe. – Úgy értem, te voltál az első csókom is. Szóval... itt együtt tanulunk.

– Vajon mi a fenével érdemeltelek ki téged? – suttogta, és lehajtotta a fejét, hogy gyengéden az ajkát az enyémhez nyomja.

– Nem tudom – válaszoltam. – Bár valami nagyon rossz dolog lehetett.

Elmosolyodott, miközben átkarolta a derekamat, és a mellkasához húzótt, miközben a szája ismét az enyémre tapadt.

Együtt másztunk fel az ágyra, a teste az enyémet a matracba nyomta, ahogy rám kúszott, a csípője a combjaim közé süllyedt, miközben újra csókolózni kezdtünk.

A kezeink bebarangolták egymás bőrének minden egyes centiméterét, amit csak elérhettünk, és nem tudtam megállítani, hogy a testem ne válaszoljon neki. A farkam kettőnk között vergődött, a testemnek szüksége volt rá, hogy magamban érezzem.

Egy pillanatra elszakadtam tőle, és kinyújtóztam, hogy elérjem az éjjeliszekrényemet, majdnem felkiáltottam megkönnyebbülésemben, amikor a kezem egy ősrégi síkosító tubus köré kulcsolódott.

– Gyerekként tartottál síkosítót a hálószobádban? – kérdezte, miközben figyelte, ahogy kinyitom a kupakot, és az ujjbegyeimre nyomom a gélt.

– Sokat maszturbáltam – vallottam be. – Nem használsz síkosítót?

– Soha nem maszturbáltam – mondta. – Egészen addig, amíg nem találkoztam veled.

Hirtelen képek töltötték meg a fejemet, ahogy a farkát simogatja, és a nevemet kiáltja, ahogy a kezébe élvez.

Felnyögtem, és közénk nyúltam, hogy a síkosítót a farkára kenjem, az erekciója körüli szorításom hatására meglepetten és remélhetőleg élvezettel sziszegett.

– Mit csinálsz? – kérdezte, a szemei tágra nyíltak, ahogy rám meredt.

– Azt akarom, hogy bennem legyél – mondtam, miközben a kezemet az ánuszom felé mozdítottam, hogy egy ujjamat magamba csúsztassam. A hátam a saját érintésemre felívelt az ágyról, és éreztem, hogy az izmaim megremegnek a várakozástól, hogy belém hatoljon. – Kérlek, Luke! Akarlak!

Lehajtotta a fejét, hogy megcsókoljon, fogai az alsó ajkamba mélyedtek, miközben csípőjét a combjaim közé tolta, és a farkának hegye határozottan a nyílásomhoz nyomódott.

Próbáltam ellazulni, de ennek a pillanatnak a várakozása rugóként feszítette a testemet. Ujjaim a karjaiba vájtak, ahogy előre nyomult, szétfeszített, belém csúszott.

Éles fájdalmat éreztem, ahogy mozdult, a fenekemben lévő izmok még nem álltak készen arra, hogy befogadják a farkának szélességét, és kellemetlenül felszisszentem, ő pedig a hang hallatán megállt.

– Jól vagyok – mondtam, és kinyitottam a szemem, hogy találkozzam a tekintetével. – Jól vagyok. Ne hagyd abba.

Újra megcsókolt, a nyelve végigsiklott a szám szélén, amíg ki nem nyitottam az ajkaimat előtte. Ujjai a hajamba túrtak, húzta a szálakat, miközben ökölbe szorította a kezét, és ismét előre billentette a csípőjét, csökkentve a testünk közötti távolságot, és teljesen belém hatolt.

A szájába kiáltottam, a gyönyör és a fájdalom keveréke elsöprő volt, ő pedig elnyelte a hangot, és a saját nyögésével viszonozta, ami mintha visszhangzott volna a fejemben.

A mellkasom felemelkedett, ahogy küzdöttem, hogy az orromon keresztül lélegezzek, Luke pedig elhúzódott, és tágra nyílt szemekkel bámult rám, a saját mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy a tekintetünk találkozott.

Én szakítottam meg először a pillantását, végignézve testünk hosszán, hogy lássam, hol kapcsolódunk össze egymással. A csípőjének látványa a combomhoz simulva, a teljesen bennem lévő farkának az érzése, a vágytól borzongás járta át az egész testemet.

– Olyan kibaszottul gyönyörű vagy – suttogta Luke. – Szabad ezt mondanom?

– Azt mondhatsz, amit csak akarsz – ígértem neki. – Mindaddig, amíg kurvára elkezdesz mozogni.

Lassan forgatni kezdte a csípőjét, ki-be hatolva, tekintete az arcomra szegeződött, mintha a fájdalom vagy kellemetlenség bármilyen jelét keresné.

De a fájdalom eltűnt. Most már csak gyönyört éreztem, ahogy ringatózott bennem. És minél gyorsabban kezdett mozogni, annál közelebb éreztem magamhoz a testemet, mintha spirálisan a nap felé száguldana.

Úgy tűnt, testem minden egyes centiméterét elnyelte a boldogság lángja, az idegeim felszabadulásért kiáltottak, ami éppen csak egy karnyújtásra volt tőlem.

Luke megváltoztatta a helyzetét, elhúzódott a mellkasomtól és hátradőlt, megváltoztatta bennem a lökéseinek szögét, és ökölbe szorította a farkamat, keményen és gyorsan rángatott, miközben a csípője nekem csapódott.

Együtt kiáltottunk fel, a farka a fenekem izmaival együtt rángatózott, miközben a golyóim összeszorultak, majd felrobbantak, forró, vastag, nedves felszabadító csíkokat lövelve a mellkasomra.

A szemeim kinyíltak, és felnéztem, hogy lássam Luke-ot, amint rám mered, az ő tekintete is tágra nyílt és ragyogó volt, jóképű arcán a teljes hitetlenség kifejezése tisztán látszott.

– Ó, Istenem – suttogta, a hangja rekedt volt, miközben gyorsan pislogott.

Eleresztette a farkamat a markából, és lassan kicsúszott belőlem, mielőtt ledőlt volna mellém a matracra, és a karját a hasamra kulcsolta, szorosan magához húzva.

– Jól vagy? – kérdeztem, gyengéden végigsimítva ujjaimmal a karján.

– Nem tudom – ismerte be. – Nem tudnánk... nem tudnánk csak úgy itt feküdni?

Lehunytam a szemem, és megfordultam, hogy a fejemet a vállának támasszam. Szó szerint csak arra vágytam, hogy ott feküdjek vele.

 

* * * *

 

Kinyitottam a szemem, meglepődve láttam, hogy a szoba elsötétült, és rájöttem, hogy bizonyára elaludtam. Mellettem az ágy üres volt, felültem, és körbenézve láttam, hogy Luke felöltözve ül az ajtó melletti széken, és engem bámul, a gallérját lazán a kezében tartva.

– Elmész. – Nem kérdés volt, mert ez a tény nyilvánvaló volt.

– Muszáj – mondta.

– Valójában nem kell – érveltem. – De akarod.

– Nem, Teddy, muszáj. Nem kellett volna hagynom, hogy idáig fajuljon a dolog.

– Miért érzem úgy, hogy bocsánatot kellene kérnem ezért? – kérdeztem, próbáltam lenyelni a dühömet. Nem akartam veszekedni vele. De azt akartam, hogy beszéljen velem.

– Nincs miért bocsánatot kérned – erősködött. – Ez az én hibám. Én tettem ezt. És én csak... időre van szükségem – könyörgött. – Nem akarlak bántani, de nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok erre.

– Már megtettük – emlékeztettem. – Nem kérek tőled semmit. Nem kérek, esküszöm. De ne hagyj itt. Kérlek!

– Sajnálom – mondta, felállt, és az ajtó felé nyúlt. – Ne kövess. Ne gyere a templomba. Csak adj egy kis teret, hogy kitaláljam a dolgokat.

Bólintottam... mert mi mást tehettem volna? Hogy még rosszabbul érezze magát? Már mindent kockára tett értem. Nem lenne fair, ha könyörögnék neki, hogy maradjon. Könyörögni neki, hogy hagyja el az egyházat. Hogy engem válasszon a hite helyett. Isten helyett.

Már így is többet adott nekem, mint amennyit kérhettem volna. Nem tudtam kényszeríteni, hogy maradjon.

Luke megfordult és kisétált... én pedig hagytam elmenni.

Mert ezt teszik a barátok.

Bíztak egymásban, hogy visszajönnek.

Tízedik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

A következő hónapban minden energiámat arra fordítottam, hogy kiürítsem a szüleim házát. Igyekeztem mindig olyan részeg vagy elfoglalt maradni, amennyire csak lehetett. Igazából egyik sem segített elfelejteni, ami Luke-kal történt, de legalább éjszakánként elájultam, így nem feküdtem ébren, és nem gondolkodtam a sok baromságon, hogy mi lett volna ha.

Miután megkértem egy takarítószolgálatot, hogy hozza rendbe az összes kárt, amit a dühkitörésem során okoztam, értékbecslőket hívtam, hogy felmérjék, mi maradt meg, felbéreltem cégeket, hogy árverezzék el vagy adják el szó szerint mindazt, amit nem törtem darabokra, majd a házat eladásra kínáltam.

Egyetlen emléket sem akartam abból a házból, és Annie is azt mondta, hogy ő sem. Megegyeztünk, hogy megosztjuk a pénzt, bár eleinte egy darabig ellenkezett velem. De én ragaszkodtam hozzá.

Őszintén szólva azt reméltem, hogy minél több pénzt tudok a kezébe adni, távol attól a seggfejtől, akihez hozzáment, annál jobban fogja érezni magát, ha végre elhagyja a férjét.

– Bocsánat a késésért – mondta Annie, leült a velem szemben lévő székre, és kikapta a kezemből az italomat, hogy nagyot kortyoljon belőle.

– Szolgáld ki magad – mondtam, és szememet forgattam, miközben kiitta a poharam tartalmát. – Jól vagy?

– Fantasztikusan – mondta, és rám vigyorgott.

Fantasztikusan nézett ki. Nem láttam őt így ragyogni, mióta... nos, már nem is emlékeztem, hogy pontosan mióta.

Vacsorázni akartunk, hogy megünnepeljük, hogy befejeztük a munkát anya házán, és végre eladásra kínáljuk. Ráadásul az elmúlt hetekben nem sokat láttuk egymást, és mindketten találkozni akartunk, és bepótolni a lemaradásunkat.

– Mi a helyzet? – kérdeztem, és visszamosolyogtam rá.

– Az ügyvédem irodájában voltam – vallotta be, és a vigyora még szélesebb lett. – Elhagyom Johnt.

– Ez nagyszerű, Annie! – Átnyúltam, és megszorítottam a kezét. – Istenem, annyira örülök, hogy ezt hallom!

– Igen – sóhajtott fel, és hátradőlt a szék támlájának. – Tudom, hogy már régen meg kellett volna tennem, de féltem.

– Megértem – nyugtattam meg. – És sajnálom, hogy ekkora pöcs voltam veled emiatt.

– Nem. – Rázta a fejét. – Nincs több bocsánatkérés köztünk, oké? Igazad volt, és őszintén szólva nekem is igazam volt. De hamarosan vége lesz az egésznek, és Ruth-tal folytathatjuk az életünket, John pedig az övét. Ez mindannyiunknak jót fog tenni.

– Ugye nem okoz neked semmi gondot? – kérdeztem hunyorogva.

– Nem, Teddy. Igazából nagyon is jól viselkedik. Szóval ne... nem is tudom... ne menj utána, vagy ilyesmi, oké?

– Nem fogok – ígértem meg neki. – Akarod, hogy levegyem a házat a piacról, hogy te és Ruth beköltözhessetek?

– Megtartom a házunkat – mondta. – Nem, igazad van anya házával kapcsolatban. El kell adni. Olyan, mint az Amityville Horror. Legyen ez valaki más problémája.

Megrendeltük a vacsorát, vettem egy üveg pezsgőt, hogy megünnepeljük Annie nagyszerű hírét, és további italokat is rendeltünk.

– Rendelnem kell egy autót, hogy hazajussak – mondta Annie, miközben felvette a pezsgős poharat, és egy nagy korttyal lehúzta a maradék pezsgőt.

– A fenébe is, azt hiszem tényleg – mondtam kuncogva, miközben újratöltöttem a poharát. – Megoszthatjuk a kocsit.

– Mikor voltál utoljára elég józan ahhoz, hogy vezess bárhová is? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét.

– Nem volt szükségem arra, hogy bárhová is menjek – válaszoltam vállat vonva. – A házban maradtam, és mindent kiszállíttattam.

– Egy teljes hónapja nem hagytad el anya házát? – kérdezte, és elkerekedett a szeme. – Teddy... jól vagy?

– Jaj, a francba, Annie, jól vagyok. Csak el voltam foglalva. Még csak nem is ittam annyit. – Oké, ez egy kibaszott hazugság volt, de nem kellett aggódnia miattam. Felnőtt ember voltam, és tudtam vigyázni magamra.

– Oké – mondta, és a hangja egyértelműen jelezte, hogy nem hisz nekem. – Hogy van Luke?

– Fogalmam sincs – mondtam, a szemöldökömet ráncolva. – Hetek óta nem láttam.

– Ó! – Nagyot kortyolt a pezsgőjéből, és a pohár pereme fölött rám szegezte a tekintetét.

– Nem találkozol vele minden vasárnap? – kérdeztem tőle. – Te többet tudnál róla, mint én.

– Én sem láttam őt – mondta. – Áthelyezték a város másik végébe, a Szent Ferencbe. Gondoltam rá, hogy átmegyünk oda, de az Ruth számára hosszú út oda-vissza.

Tehát nemcsak, hogy elhagyott, de még templomot is váltott, hogy még távolabb kerüljön tőlem. Nagyon érett volt tőle.

Mit gondolt? Hogy csak úgy felbukkanok a templomában? Hogy jelenetet rendezek? Hogy zavarba hozom? Tönkreteszem a karrierjét és az életét? Mikor éreztettem vele valaha is, hogy ilyesmit tennék?

Vagy csak azért reagáltam túl, mert bármennyire is hazudtam magamnak, hogy jobban érzem magam, az elvesztése miatti fájdalom ugyanolyan erős volt, mint aznap, amikor otthagyott?

– Sajnálom, ha esetleg nem kellett volna felhoznom őt – mondta Annie halkan. – Csak feltételeztem, hogy ti ketten... még mindig barátok vagytok.

– Nem annyira – vallottam be sóhajtva.

– Mi történt? – A kezét az enyémre csúsztatta, és gyengéden megszorította.

Tudtam, hogy csak aggódik értem, és ezt értékeltem. De valójában egyáltalán nem akartam Luke-ról beszélni.

– Ezt tényleg nem mondhatom el neked – mondtam.

– Ó, Istenem, lefeküdtél egy pappal – sziszegte Annie, a szemei tágra nyíltak, és vigyor húzódott az ajkára. – Jézusom, te nem csinálsz félmunkát, ugye, Teddy?

– Nem azt mondtam, hogy bármi is történt – emlékeztettem, bár nem vettem a fáradtságot, hogy egyenesen tagadjam. – És miről beszélsz?

– Csak arról, hogy egész életedben minden lehetséges érzelmet elfojtottál, és amikor egyszer úgy döntöttél, hogy belevágsz... a fenébe is, belevágtál. – Megrázta a fejét. – Nem hagyná el az egyházat miattad?

– Nem kértem rá – vallottam be. – Igazából nem kértem tőle semmit. Csak annyira szégyellte magát, hogy mindig ellökött magától, amikor... közel kerültünk egymáshoz.

– Úgy tűnik, nem minden alkalommal – motyogta.

– Ó, Istenem, veled nem beszélek erről – mondtam, és képtelen voltam visszatartani a mellkasomban bugyborékoló nevetést.

– Miért nem? – nyafogott.

– Őszintén... mert megígértem neki, hogy nem beszélek róla senkinek. Sajnálom, de ebbe te is beletartozol.

– Basszus, miért csinálod ezt mindig? – kérdezte Annie, a hangja tömény volt a dühtől.

– Mit csinálok? – Bámultam rá, teljesen tanácstalanul, hogy most mit tettem.

– Abszolút feláldozol mindent, amit akarsz másokért? – Az asztalra csapta a kezét, és rám meredt. – Az is fontos, amit te akarsz, Teddy. Miért kell mindig ilyen kicsinyesnek lenned?

– Én nem vagyok az – erősködtem.

– Nézd, tudom, hogy anya és apa terorizáltak téged. De harmincegy éves vagy. Nem gondolod, hogy megérdemled, hogy boldog légy?

– Szó szerint fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam.

– Egész életedben azt csináltad, amit mondtak neked – mondta. – Állandóan kifordultál önmagadból, csak hogy pontosan olyan legyél, amilyennek mindenki akar, és én ezt nem bírom elviselni!

– Minden rendben van? – kérdezte a pincér az asztalhoz lépve.

– Jól vagyunk, köszönjük – biztosítottam őt. – Majd gondoskodom róla, hogy halkabban beszéljünk. Elnézést kérek!

– Köszönöm – mondta. – A vacsora hamarosan elkészül.

– Stone atya megkért, hogy ne mondd el senkinek, mi történt köztetek, és még nekem sem mondod el. Ami szerintem rendben is van. De lefogadom, hogy elég sokat kért tőled, te pedig nem kértél tőle semmit. Mert te nem is kérsz. Hagyod, hogy mindenki elvegyen újra és újra, aztán csodálkozol, hogy miért vagy ilyen szánalmas alkoholista.

– Oké – csattantam fel, előrehajoltam, és a testvéremre bámultam. – Elég volt. Nem azért jöttem ide, hogy jellemgyilkosságot kövess el ellenem.

– Elmondtad egyáltalán Luke atyának, hogy mit akarsz tőle? – kérdezte, látszólag rezzenéstelenül. – Vagy csak elfogadtad azt a maradékot, amit felajánlott neked, mint egy éhező, kóbor kutya?

– Ez kibaszott nagy bölcsesség a te szádból – vicsorogtam. – Te, aki három évig hagytad, hogy a férjed átbasszon téged, és csak azért fogadtad el, mert túlságosan féltél egyedül lenni!

– És most nézz ránk – mondta, széttárta a kezét, mintha csak én mondtam volna el helyette a véleményét. – Magányosan. Mert túlságosan félünk ahhoz, hogy kiálljunk és kérjünk azt, amit akarunk.

– Uram, kisasszony – mondta a pincér, visszatérve az asztalhoz. – Tényleg meg kell kérdeznem...

– Ó, húzz el! – Annie-vel egyhangúan kiabáltunk.

A pincér szeme komikusan nagyra tágult, és néhány lépést hátrált tőlünk, mielőtt megfordult, és az étterem bejárata felé menekült.

– Hát, mindjárt kirúgnak minket – mondtam, kicsúsztam a helyemről, és felkaptam az asztal melletti vödrös állványról az üveg pezsgőt. – Folytassuk ezt odakint?

Annie utánam jött, megragadta a karomat, és hagyta, hogy átkísérjem az éttermen, majd kikísérjem az utcára. Felkapaszkodtunk az épület előtti téglából készült virágtartóra, és egy darabig oda-vissza adogattuk az üveget, miközben figyeltük a forgalmat.

– Elmondanád, kérlek, mi történt közted és Luke között? – kérdezett rá Annie egy idő után. – Nem kell részletekbe bocsátkoznod, de örülnék, ha elmondanád.

Így hát mindent elmondtam neki. Az első csókunktól kezdve azon át, hogy szeretkezett velem, egészen addig, hogy elhagyott... megint. Megbíztam a testvéremben, és úgy éreztem, mintha egy súlyt levettek volna rólam, hogy elmondhattam.

– És nem hívott fel? – kérdezte Annie, könnyek csorogtak végig az arcán, miközben a mellkasához szorította a pezsgősüveget.

– Egyszer sem – mondtam, és megráztam a fejem, miközben sóhajtottam egyet.

– Micsoda seggfej – sziszegte.

– Nem, nem az. – Nevettem, és meglöktem a vállammal. – Ő egy pap, Annie. Az nem olyan, mintha tetőfedő vagy barista lenne. Ez nem egy olyan karrier, amit csak úgy... megváltoztathatsz. Ez az egész élete. Az egész hitvallása.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem egy seggfej – érvelt Annie. – Sajnálom. – Az egyik kezét védekezően felemelte, miközben visszaadta nekem az üres üveget. – Nem mondok többet egy rossz szót a Baromarcú atyáról.

– Annie – nyögtem fel.

– Mostantól kezdve – tette hozzá. – Szóval, mit fogsz csinálni?

– Fogalmam sincs – vallottam be, és a mellettem lévő szemetesbe dobtam a pezsgősüveget. – Talán veszek még egyet?

– Vegyünk ki egy szobát a Marriottban, és rúgjunk be, mint a gimiben – javasolta, és a szemei felcsillantak, mintha most mondtam volna el, hogy valóban létezik a Mikulás.

– Komolyan?

– Persze.

És őszintén... ez nagyon jól hangzott. Talán Annie-nek igaza volt. Néha tényleg utána kellett mennem annak, amit akartam. És ebben a pillanatban éppen arra vágytam, hogy buborékos italt igyunk a testvéremmel, egy éjszakára háromezer dolláros lakosztályban, csak mert megtehettük.