5.-6. Fejezet

 

Ötödik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

Éppen megrendeltük a kávénkat a kórház sarkánál lévő éjjel-nappali vendéglőben, amikor jött az üzenet Annie-től.

Meghalt.

Amikor felnéztem Luke-ra, szomorú szemekkel bámult rám, a szája nyitva volt, mintha részvétet akart volna nyilvánítani vagy ilyesmi.

– Ne csináld ezt – mondtam, és megráztam a fejem. – Jól vagyok. Tényleg jól vagyok. Nem mintha nem számítottunk volna erre már hónapok óta. Komolyan mondom. Semmi közhely. Vagy imák.

– Nem igazán szabhatod meg, hogy kiért imádkozzak, Teddy – kötekedett.

– Nem, nem tehetem – értettem egyet. – Viszont kéréseket megfogalmazhatok, nem?

– Persze, hogy kérhetsz – mondta. – Bármire szükséged van, én itt vagyok.

– Maradj a testvéremmel – mondtam neki, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését arról, hogy mire van szükségem, mivel elég biztos voltam benne, hogy ő valójában nem tudná felajánlani, amire szükségem van. – Azt hiszem, most minden segítségre szüksége van, amit csak kaphat.

– Úgy lesz – ígérte meg.

Megérkezett a kávénk, és bár pokolian égette a számat, nagyot kortyoltam belőle, és hagytam, hogy a forróság szétáradjon bennem.

– Nincs sok türelmed, ugye? – kérdezte Luke, és fanyar mosolyt küldött felém.

– Azt hiszem, nincs – értettem egyet. – Bár valószínűleg ez egy olyan tulajdonság, amire nagy szükséged van. Gondolom, papnak lenni borzasztóan frusztráló lehet.

– Megvannak a maga pillanatai. – Felnyúlt, és lehúzta a fehér gallérját, az asztalra dobta, mielőtt kigombolta volna az inge legfelső gombját.

A tekintetem megakadt a torka mélyedésén, amely hirtelen szabaddá vált előttem, és a szám teljesen kiszáradt. Hogyan volt lehetséges, hogy egy ilyen ártalmatlan bőrdarab ennyire kibaszottul izgató lehet?

– Jól vagy? – kérdezte Luke, és a hangjában lévő aggodalom arra késztetett, hogy visszanézzek, hogy találkozzam a tekintetével.

– Miért vagy itt? – kérdeztem tőle, hirtelen rádöbbenve, hogy már másodszor ajánlotta fel, hogy elvisz egy olyan családi eseményről, amiről egyértelműen felismerte, hogy nem akarok részt venni rajta.

– Te hívtál – mondta, és a tekintete nyilvánvaló zavarában résnyire szűkült.

– Nem, úgy értem, miért vagy itt velem? Éjfél elmúlt, és te csak úgy itt lógsz velem valami random vendéglőben.

– Épp most halt meg az anyukád – mondta, mintha ez válasz lenne.

– Igen, és ha a kórházban vigasztaltad volna Annie-t, annak lenne értelme. De te csak itt ülsz és kávézol velem. – Megráztam a fejem. – Egyszerűen nem értem.

– Azt hittem, barátok vagyunk – mondta lassan.

– Azok vagyunk?

– Szeretnék az lenni.

– Szeretnéd?

– Teddy, komolyan, jól vagy? – Átnyúlt az asztal túloldalára, és a kezemet a sajátjába fogta.

– Látod – mondtam, és az összekulcsolt kezünket bámultam. – Néha csinálsz ilyen dolgokat. És ez arra késztet, hogy azt higgyem, hogy talán te...

Lassan elhúzta a kezét, és az ölébe ejtette, az alsó ajka eltűnt a fogai között, miközben tekintetét elfordította.

– Nem hiszem, hogy helyénvaló lenne befejezned ezt a kijelentést – mondta halkan. – Barátként vagyok itt. És ha ezt nem tudod kezelni, akkor talán mennem kéne.

– Francba is – sziszegtem. – Ez nem... Luke, nézz rám.

Ismét felemelte a tekintetét, hogy találkozzon az enyémmel, és egy pillanatra megdermedve ültünk, egymást bámulva, miközben úgy éreztem, milliónyi ki nem mondott dolog lebegett közöttünk a levegőben.

Tudtam, hogy mondanom kell valamit. Meg kellett törnöm ezt a feszültséget, különben kisétál, és soha többé nem látom őt. És én nem ezt akartam.

– Kijátszhatom itt a halott anya kártyát, vagy valami ilyesmi? – kérdeztem. – Nem arra akartam célozni... szeretném, ha barátok lennénk.

– Megérted, hogy ez minden, amit valaha is fel tudok ajánlani neked? – suttogta.

És bár belehaltam, hogy ezt kell mondanom, bár legszívesebben csikorgattam volna a fogaimat, vitatkoztam volna vele és veszekedtem volna miatta, kimondtam, amit mondanom kellett.

– Ez minden, amire valaha is szükségem volt.

Nem ezt akartam, de most legalább tudtam a választ. Még ha tetszettem is neki, valahol a papi lelke mélyén, elfojtott zugában, soha, de soha nem fog tenni semmit, hogy ezt meg is valósítsa.

Szóval most már továbbléphetünk.

– Akarsz beszélni a temetésről? – kérdeztem tőle.

– Jézusom! – Nevetett, a hang hangos és erőteljes volt az üres étkezdében, és a szeme csillogott a könnyektől, ahogy megrázta a fejét. – Szóval akkor minden rendben lesz?

– Tökéletesen – biztosítottam. – Neked viszont... szükséged lesz egy hegyes kalapra a szertartáshoz. Anyám szeretett nagy felhajtást rendezni. Erre az alkalomra teljes mértékben pápának kell majd lenned.

– Ez nem fog megtörténni – mondta határozottan.

– Oké, akkor majd Annie felhív téged és siránkozni fog.

– Te nagyon rossz ember vagy, Teddy Bartlett. – sóhajtott halkan fel Luke. – De nagyon jó fiú.

– Szemét fiú voltam – érveltem. – Kérdezd csak meg a szüleimet. – A francba! Igazából nem akartam ezt hangosan kimondani. – Halott anya kártya, nincs kérdés.

– Nem hiszem, hogy végtelen számú ilyen kártyát kijátszhatsz – figyelmeztetett Luke.

– A halála éjszakáján igen – erősködtem. – Nézd, felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Sőt, felejtsd el a felét annak a sok baromságnak, amit ma este mondtam. Kérlek.

– Elfelejtve – suttogta.

– Maga jó barát, Stone atya – mondtam neki. – És örülök, hogy itt vagy ma este.

– Ahogy én is – mondta. – Sajnos, most mennem kell.

– Igen – értettem egyet, és a telefonomra pillantva láttam, hogy már elmúlt hajnali egy óra. – Elkísérjelek a kocsidhoz?

Luke ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a kávét, aztán együtt sétáltunk vissza a kórház parkolóházába, és lifttel felmentünk a negyedik szintre, ahol ő parkolt.

– Ez az enyém – mondta, és megállt egy nagy, fehér, furgon előtt.

– Köszönök mindent – mondtam neki, miközben a sarkamon billegtem. – Annie-vel mindketten nagyra értékeljük, hogy itt vagy ma este.

– Szívesen.

Aztán magához húzott, erős karjaival átölelte a testemet, arcát a vállamba nyomta.

Visszaöleltem, a parfümjének erős illatát éreztem, ahogy az orromat az inge gallérjába fúrtam.

Ez egy kicsivel több ideig tartott, de úgy tűnt, egyikünket sem zavarja, és amikor végül szétváltunk, ő csak lágyan rám mosolygott, és beszállt a kocsijába, beindította a motort, majd integetett, miközben hátrament és elindult.

Csak barátok a francokat. Lehet, hogy egyáltalán nincs tapasztalatom a férfiakkal, és valószínűleg neki sem volt, de ez nem volt baráti ölelés. Ez egy... nem voltam benne biztos, hogy pontosan mi is volt. De azt tudtam, hogy mi nem az.

Lehet, hogy Luke Stone a papságához volt kötve, de érzett valamit irántam.

Hogy a fenébe is hagyhattam volna ezt figyelmen kívül?

Hatodik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

– Gyönyörű szertartás volt.

Annie és én egyaránt bólintottunk, és köszönetet mormoltunk a századik idegennek, aki az elmúlt egy órában ezeket a szavakat mondta nekünk.

A temetés rendben volt. Az emberek sírtak, és anya úgy nézett ki a koporsóban, mintha a régi önmaga lenne. Jobban hasonlított önmagára, mint az elmúlt hónapokban a kórházban.

Luke pedig remekül mondta el a prédikációját. Ezt még én is elismertem, bár nem nagyon érdekelt, mit mondanak mások Dina Bartlettről. Elment, és kész.

– Meddig kell még itt állnunk? – Panaszkodtam Annie-nek, miközben ide-oda billegtem a lábaimon. – Úgy érzem, mintha már az átkozott fél várossal kezet fogtunk volna.

– Talán csak még egy kicsit – mondta, és a könyökével meglökött, miközben az ajtó felé biccentett. – Stone atya, nagyon kedves öntől, hogy eljött.

Annie és Luke gyorsan megölelték egymást, majd megfordult, hogy kezet rázzon velem.

– Nem is tudtam, hogy bejössz – vallottam be. – Hoztam volna jobb piát.

– Biztos vagyok benne, hogy van még egy üveg Glenlivet fent apa irodájában – mondta Annie. – És abban is, hogy rád férne egy kis szünet.

– Igen, de az már a tiéd. Vagy Johné, azt hiszem.

– Micsoda? – Annie lehajtotta a fejét, és zavartan összeráncolt szemöldökkel bámult rám.

– A pia – mondtam. – Francba, a ház is. Feltételeztem, hogy beköltöztök.

– Teddy, anya rád hagyta a házat – mondta Annie, kinyújtotta a kezét, és a karomon pihentette. – Azt hittem, ezt te is tudod.

– Hát, nekem nem kell – csattantam fel. Sóhajtottam egyet, és átkaroltam a vállát. – Sajnálom.

– Tudom. – A mellkasomra hajtotta a fejét. – Én is sajnálom.

A bocsánatkérések a levegőben lógtak, csak általános kijelentések, amelyek évtizedek fájdalmát, szenvedését és veszteségét takarták el, ami köztünk és körülöttünk történt.

Azt hiszem, naiv voltam, amikor azt hittem, hogy a fájdalom elmúlik, csak mert anya meghalt. Valószínűleg soha nem fog elmúlni. És biztosan nem tudtam elmenekülni az emlékek elől, ha az ő háza egész hátralévő életemben ott lebegett volna felettem.

– Nos, Atyám – mondtam, elengedtem a húgomat, és a lépcső felé fordultam. – Azt hiszem, egy nagyon régi üveg whisky büszke tulajdonosa vagyok. Volna kedve velem jönni és meginni?

– Szívesen – egyezett bele, és egy apró mosolyt küldött a testvéremnek, mielőtt követett volna felfelé a lépcsőn.

A második emeleti szalonon keresztül a hátsó lépcsőhöz vezettem, amely egyenesen apám régi irodájába vitt. Fiatalabb koromban nem igazán engedtek be oda, és a férfi halála után sem volt okom bemenni, így amikor beléptem a szobába, nem volt bennem semmi nosztalgikus érzés vagy bármi más.

– Gyönyörű ház – mondta Luke.

– Gondolom. – Körülnéztem a helyiségben, és vállat vontam, miközben azt a szekrényt kerestem, melyben apám rejtegethette a cuccait. – Akarod?

– Mit? – Halk, mély kuncogást eresztett meg. – Te nem akarod?

– Semmi közöm ehhez a helyhez – vallottam be, odasétáltam egy nagy földgömbhöz a sarokban, és meghúztam. Kinyílt, felfedve a palackokat és a poharakat. – Micsoda balfasz.

Kivettem a whiskyt és két poharat, és mindegyikbe több mint egy egészséges adagot töltöttem, mielőtt odaadtam egyet Luke-nak, és intettem neki, hogy üljön le a kanapéra.

– Fogalmam sincs, anya miért hagyta rám ezt a helyet – folytattam, letelepedtem mellé, és nagyot kortyoltam a poharamból. – Nem tudom, hogy egyetlen boldog emlékem is van-e itt.

– Tényleg? – Luke szája apró mosolyra húzódott, miközben a whiskyt kavargatta a poharában. – Azt hinném, hogy egy kis Teddy, aki itt rohangál a folyosókon, játszik és nevetgél, szép látvány lenne.

Lehúztam az italom, és letettem a poharat az asztalra, miközben sóhajtottam egyet, és igyekeztem egyetlen boldog pillanatra is visszaemlékezni ebben a börtönben, amelyben felnőttem. De nem volt semmi.

– Nem sok nevetés volt errefelé – vallottam be, és a padlót bámultam, hogy ne lássa a szemembe gyűlő könnyeket. – A szüleim... a szüleim nem nagyon szerettek engem, Atyám. Amikor fiatal voltam, nem igazán értettem ezt. Harcoltam, küzdöttem, és tepertem a szeretetükért. Aztán ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy soha nem fogom megkapni. Évekbe telt, mire rájöttem, miért utálnak engem. Miért ütött meg apám, amikor csak tehette. Miért beszélt velem alig az anyám, és ha mégis, akkor is csak azért, hogy... lealacsonyítson olyan dolgok miatt, amikre nem voltam hatással.

Ezeket a dolgokat még soha nem vallottam be senkinek. Még Annie sem tudott mindent, ami történt, bár biztos vagyok benne, hogy sok mindent sejtett. De most, hogy anya és apa is elment, úgy gondoltam, nincs értelme tovább titkolni.

Ráadásul eléggé részeg voltam. Még a temetés előtt elkezdtem otthon az ivást, és valahogy úgy éreztem, mintha egész nap nem álltam volna le vele.

– Teddy, annyira sajnálom – suttogta Luke.

– Hát, most már vége. – Halkan szipogtam, és megköszörültem a torkomat. – Apa már évek óta elment, és most anya is követte. És ha hinni lehet neked, ők már egy jobb helyen vannak, szóval...

Luke a combomra tette a kezét, én pedig felnéztem rá, és meglepett az érintése meghittsége. Rám nézett, és fogalmam sem volt, milyen érzelmek vették át az arckifejezése fölött az irányítást, de amikor a tekintetünk találkozott, úgy éreztem, mintha egyenesen a lelkembe látna.

Pislogtam, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Mielőtt felnyúlhattam volna, hogy letöröljem, Luke előrehajolt, és gyengéden a könycsepphez nyomta az ajkát, hogy lecsókolja a nedvességet.

Amikor elhúzódott, a szemei tágra nyíltak, mintha ő sem tudta volna elhinni, hogy ezt tette.

Éreztem, hogy felé hajolok, a szívem a mellkasomban kalapált, ahogy a kétségbeesésem, hogy az ajkait az enyémen érzem, a lelkembe markolt. Amikor Luke nem húzódott el tőlem, volt egy rövid pillanat, amikor elhittem, hogy ez tényleg és igazán meg fog történni. Meg fog csókolni. Valóban ő is érzett valamit köztünk. Nem csak kitaláltam az egészet.

– Teddy!

Luke-val mindketten felugrottunk, amikor a testvérem hangja felhangzott a folyosón. Egy pillanatig egymásra néztünk, aztán ellépett, kinyitotta az ajtót, és kisétált mellőlem.

– Még mindig itt vagy – mondta Annie, amikor belépett a szobába. A tekintete végigfutott az arcomon, és az arckifejezése gyanúsan szánalomra emlékeztetőre enyhült. – Jézusom, jól vagy?

– Nem – vallottam be, és egy remegő sóhajtást engedtem ki. – Nem igazán.

Annie odasietett hozzám, és átkarolt, szorosan átölelt. Belekapaszkodtam, arcomat a vállába temetve, miközben a könnyeim megállíthatatlanul folytak, és meg sem próbáltam megállítani. Mindig jól esett, ha valaki átölelt, amikor az ember összeroppant, de nem a testvérem karjaiban akartam lenni.

Nem kérdezte, miért sírok, és én sem adtam magyarázatot. Mert mit mondtam volna neki? Hogy azért sírtam anyám temetésén, mert a papja nem akart megcsókolni?

Istenem, annyira, de annyira el voltam baszva.