11.-12. - Epilógus

 

Tizenegyedik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

A testvéremmel való közös vacsora után egy héten át minden nap próbáltam felhívni Luke-ot, de soha nem vette fel, és az üzeneteimre sem válaszolt. Végül úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy felnőjek és szembenézzek a valósággal.

Megígérte, hogy barátok maradhatunk, és a barátok nem hagyják figyelmen kívül egymást. A barátok nem futnak el. Ha meggondolta magát, ha úgy döntött, hogy nem bírja elviselni, hogy az életében vagyok, akkor tartozott nekem annyival, hogy ezt a szemembe mondja.

Adtam neki időt és teret. Most rajta volt a sor, hogy adjon nekem valamit.

Beléptem a Szent Ferenc templomba, és rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan és hol találok papot csütörtök délután. A főszékesegyházban nem volt senki, és furcsa érzés volt a folyosókon bolyongani.

Amikor már éppen megfordultam volna, hogy elmenjek, hallottam, hogy nyílik egy ajtó, és egy nő nagyon halkan köszönetet mond Stone atyának.

De fasza.

Kiment a gyóntatószékből.

Leültem egy padra, és a furcsa faajtót bámultam, várva, hogy Luke kisétáljon. De ahogy teltek a percek, rájöttem, hogy valószínűleg addig fog ott ülni, amíg a munkaideje, vagy mi a fene, véget nem ér.

Ha beszélni akartam vele, meg kellett gyónnom a bűneimet.

Abban a pillanatban, ahogy beléptem a fülkébe, megcsapott a kölnijének finom illata, és majdnem térdre estem, ahogy a bőrének emlékei elárasztottak. Eltartott egy percig, amíg elhelyezkedtem a kis padon, és csalódottan vettem tudomásul, hogy egy fa rácsos fal választott el minket. Árnyékban láttam a profilját, de nem tudtam kivenni az arcának részleteit.

Most, hogy ott ültem, idiótának éreztem magam. Egy részem legszívesebben felállt volna, és újra kisétált volna. Talán a csend mégiscsak válasz lehet.

– Bocsáss meg, Atyám, mert vétkeztem – mondtam halkan, és kényszerítettem magam, hogy megszólaljak, mielőtt elbátortalanodtam volna, és elfutok.

– Mikor gyóntál utoljára? – kérdezte, bár a hangjában lévő merevségből megtudtam mondani, hogy ugyanúgy tudja, hogy én vagyok az, mint ahogy én is tudtam, hogy ő van a rács mögött.

– Valójában nem vagyok katolikus – vallottam be. – Szóval még sosem csináltam ilyet.

– Nos, milyen bűnt követtél el, amiért hiszed, hogy feloldozásra van szükséged?

– Bántottam valakit – mondtam. – Valakit, aki nagyon sokat jelent nekem. Sőt, többet jelent nekem, mint amennyit valószínűleg ő magától felfogott.

– A fájdalom az élet része – válaszolta Luke. – Nem rajtad múlik, hogy másoknak enyhítsd.

– Valóban? – vontam kérdőre. – Barátságot kért, és azt hiszem, elhitettem vele, hogy többet követelek. Elismerem, hogy nem tettem meg mindent, amit csak tudtam, hogy megértsem a küzdelmét, hogy segítsek neki, hogy az legyek, akire szüksége volt. És most attól félek, hogy örökre elvesztettem őt.

– Talán sokkal nagyobb a hibája, mint neked – mondta Luke halkan.

– Vagy talán ő is ugyanúgy fél, mint én – suttogtam. – Épp annyira elveszett.

Csend telepedett közénk, és én hagytam, hogy ott maradjon, és imádkoztam, hogy összeszedje a gondolatait, és ne csak arra várjon, hogy feladjam és elmenjek. Hiszen én nem adtam volna fel. Még akkor sem, ha úgy sétálnánk ki ebből a nevetséges bódéból, hogy nem vagyunk többek, mint barátok. Akkor és ott eldöntöttem, hogy nem megyek el nélküle.

– Gyerekkorom óta tudom, hogy pap akarok lenni – mondta végül. – Ez volt a hivatásom. A kötelességem. Soha nem gondoltam semmi másra. Nem tudom, hogy valaha is gondoltam-e arra, hogy esetleg meleg vagyok, mert soha nem éreztem semmi... tudod... szexuálisat, egy másik ember iránt. A nőket szépnek, a férfiakat jóképűnek találtam, de ez soha nem jelentett mást, mint az esztétikumot.

– Bocsánatot kellene kérnem, amiért megrontottalak? – kérdeztem.

– Őszintén szólva, nem tudom, ki rontott meg kit. Segíteni akartam neked megtalálni a hitedet, és most megkérdőjelezem miattad a sajátomat. Haragszom rád, Teddy. És önmagamra is. És dühös vagyok Istenre, amiért az utamba küldött. Nem tudom eldönteni, hogy ez a hitem vagy a szerelmem próbája. És félek. – Idegesen kifújta a levegőt, és én kétségbeesetten szerettem volna, ha képes lennék elérni őt. Meg akartam érinteni az arcát, vagy megfogni a kezét, találkozni a tekintetével, és biztosítani akartam arról, hogy ott vagyok mellette, bármiben is legyen szüksége rám. – Rohadtul félek. Állandóan. Mielőtt találkoztam veled, nem emlékszem, hogy valaha is féltem volna. Tudtam, hogy Isten megvéd engem. Ahogy hittem, hogy minden gyermekét megvédi.

– Biztosan nagyon békés lehetett számodra – vallottam be, nem is biztos, hogy el tudnék képzelni valami olyan ártatlan dolgot, mint ez a hit.

– Az volt – értett egyet. – Akkor miért nem védett meg téged?

A kezembe temettem az arcomat, és mélyeket lélegeztem az ujjaimon keresztül, küzdve a könnyekkel, amelyek kétségbeesetten szúrták a szememet. Mert Luke épp most adott hangot annak, amiért nem hiszek.

Hol volt az én védelmezésem?

Amikor az apám eszméletlenre vert, mintha meg tudna gyógyítani abból, ahogy születtem, ahogy Isten teremtett... hol volt a védelmem?

Amikor anyám aljas, gyűlölködő dolgokat kiabált rám, amiért egyáltalán merészeltem fiú barátokat hívni a házba... hol volt Isten?

– És elkezdtem gondolkodni – suttogta Luke. – Hogy Isten azért adott téged nekem, hogy én megvédhesselek. Hogy megtehessem érted azt, amit senki más nem tett meg soha. – Szünetet tartott, és hallottam a minket elválasztó falon keresztül az elfojtott zokogást. – Hogy szeretni tudjalak.

A lélegzetem elakadt, és ismét a térelválasztó fal felé emeltem az arcomat. Az árnyékából meg tudtam állapítani, hogy Luke is felém néz.

Látnom kellett őt. Meg kellett érintenem. Felálltam, és kisétáltam a gyóntatófülkéből, egy pillanatra megálltam a minket elválasztó ajtó előtt. Aztán kinyújtottam a kezem, és elfordítottam a gombot, kinyitottam, és lenéztem az ott ülő férfira, aki felnézett rám.

– Minden leszek, amire szükséged van – ígértem, letérdeltem elé, és a kezembe vettem könnyáztatta arcát. – De én nem tudok nélküled élni. Egyszerűen nem tudok. Egész életemet azzal töltöttem, hogy elfogadtam a szeretet minden morzsáját, amit kaptam, bárkitől, aki méltóztatott kimutatni. Te voltál az egyetlen, aki valaha is magamért akart velem lenni. És ezt nem fogom elvesztegetni. Nem tudom. – Sűrűn nyeltem a torkomban növekvő gombóc körül. – Szeretlek.

Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de gyengéden az ajkaira helyeztem a tenyerem, elhallgattam ezzel minden lehetséges válaszát.

– Ne tedd. – A szabad kezemet a nyaka mögé csúsztattam, és lehúztam a fejét, az ajkaimat határozottan a homlokához szorítottam, mielőtt elengedtem, és felálltam.

Nem tudtam, hogy azt fogja-e mondani, hogy ő is szeret engem, vagy azt, hogy soha többé nem láthatjuk egymást. És nem akartam tudni.

Még nem.

Nem akartam, hogy a döntése a templomban szülessen. Nem akartam, hogy a kötelezettség álljon bármi mögött, amit nekem mondott. Akár nekem, akár Istennek.

Mindent elmondtunk, amit el kellett mondani. Mindketten felfedtük magunkat egymás előtt, és még akkor is, amikor elmentem tőle, abban a pillanatban közelebb éreztem magam Luke-hoz, mint valaha is.

Amikor készen állt rá, eljöhetett hozzám, és elmondhatta, hogy barátok maradunk-e, vagy örökre elválnak útjaink.

És én elfogadnám a döntését.

Mert szerettem őt.

És ezt teszed azokért, akiket szeretsz.

Tizenkettedik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

A következő hetet azzal töltöttem, hogy állandóan a bejárati ajtómat, a telefonomat figyeltem, majd egy nap az ablakomat, hátha Luke úgy dönt, hogy postagalambot küld hozzám. De ez nem történt meg.

Végül beletörődtem a ténybe, hogy tényleg döntött. És mivel idiótán megígértem, hogy tiszteletben tartom bármilyen döntését, úgy tűnt, nem maradt más választásom.

Elment. És el kellett engednem.

– Mi a helyzet? – kérdeztem, amikor Annie felhívott a következő vasárnap reggel.

– Igazából semmi – mondta. – Csak beköszöntem. Nem láttalak azóta, hogy melletted hánytam a hotel mosdójában, úgyhogy gondoltam, megnézem, hogy még mindig életben vagy-e.

– Igen. – Nevettem, ahogy eszembe jutott, milyen rémálom volt aznap. Nincs is olyan kibaszott másnaposság, mint a pezsgős másnaposság. – Nem, jól vagyok.

És jól is voltam. Úgy értem, igen, szívás volt, hogy nem leszek boldog, amíg meg nem halok Luke-kal, de túlélő voltam. Ezt is túl fogom élni.

Kopogtak az ajtón, amire felugrottam.

– Itt vagy? – kérdeztem tőle, miközben az előszobába sétáltam.

– Nem – mondta. – Itthon vagyok, miért?

– Várj egy kicsit. – Kinyitottam az ajtót, és majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől, amikor megláttam Luke-ot a verandámon állni utcai ruhában. A kifakult farmer a combjára tapadt, fekete pólója pedig erősen feszült a mellkasán és a bicepszén. A haja hosszabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, és úgy tűnt, mintha alig túrt volna végig rajta, hogy megpróbálja megszelídíteni a tincseket.

– Mennem kell – mondtam, bontottam a hívást, és a telefonomat az ajtó melletti asztalra dobtam.

Luke-kal egy teljes percig bámultuk egymást, egyikünk sem szólt semmit. De a tekintete mindent elárult, amit tudnom kellett.

Hátralökött a falnak, és berúgta maga mögött az ajtót, miközben nekem esett, és a szája lakmározta az enyémet. Ajkak, nyelvek és fogak csattantak össze, miközben a kezeink egymás testén barangoltak, tépték és szaggatták egymás ruháit.

Ellöktem magam a faltól, de nem voltam hajlandó megszakítani a csókot, miközben a karom a dereka köré fonódott, és magammal húztam a hálószoba felé, miközben lerúgtuk a cipőnket, levetettük a zokninkat, és kitéptük az öveinket, mindet a padlóra dobva, miközben együtt botorkáltunk át a lakáson.

Végül szét kellett válnunk, hogy levessük a pólóinkat, de aztán újra csókolóztunk, és olyan érzés volt... olyan, mint amilyennek mindig is gondoltam az otthont.

A vádlim a matracnak ütközött, és magammal rántottam Luke-ot, a súlya alatt agyonnyomott a teste, de nem érdekelt. Soha többé nem akartam, hogy abbahagyja az érintésemet.

Elég sokáig mozogtunk ahhoz, hogy a nadrágunkat is lehúzzuk, aztán rögtön újra egymásnak estünk, mintha egyikünk sem bírná elviselni, hogy ne érintsük egymást.

A csípője a combjaim közé merült, én pedig nekidőltem, csak éreznem kellett, hogy keményen a fenekemhez simul.

– Van...

– Fogd be! – sziszegtem, kifordultam alóla, hogy az éjjeliszekrényemben turkáljak, és elővegyek egy tubus síkosítót, mielőtt visszabújtam a teste alá.

Kitépte a tubust a kezemből, kinyitotta, és bekente az ujjait, mielőtt a testünk közé dugta a kezét. Az ajka az enyémhez tapadt, miközben két ujját durván belém nyomta, amitől meglepetten a szájába kiáltottam, de nem hátrált meg.

Az ujjbegyei előrenyomultak és vonaglottak bennem, szinte erőszakosan feszítettek, mielőtt eltávolította őket, és a farkának fejével helyettesítette őket.

Egyszer megállt, hogy rám nézzen, mintha azt hitte volna, hogy az engedélyemre van szüksége a folytatáshoz. Olyan pillantást vetettem rá, amivel reméltem, hogy kifejezem, hogy egy kibaszott idióta, és ő nyilvánvalóan megértette a dolgot.

Egyetlen kemény, gyors lökéssel teljesen belém nyomult, és olyan erővel feszített szét, hogy a hátam felívelt az ágyról, és könnyek szöktek a szemembe.

Szorosan megragadtam a vállát, és belekapaszkodtam, miközben keményen, gyorsan és kétségbeesetten dugott. Fájt, de nem törődtem vele. Ez volt a pengeélen táncolás élvezet és fájdalom között, és ő addig hajtott, amíg el nem élveztem, sikoltozva, az orgazmusom a golyóimból fakadt, anélkül, hogy egyetlen érintés is érte volna a farkam.

Gyorsan elvesztette a ritmusát, saját kielégülése betöltötte a fenekemet, miközben a nevemet kiáltotta, körmei a vállamba vájtak, és egyetlen könnycsepp csordult végig az arcán.

Egymás mellé omlottunk, ujjaink egymásba fonódtak, miközben mindketten küzdöttünk, hogy újra levegőt vegyünk.

Amikor már normálisan tudtam lélegezni, egy nevetés bugyborékolt fel a mellkasomból, és a számra szorítottam a kezem, de ha egyszer elkezdtem, lehetetlen volt abbahagyni. Addig nevettem, amíg sírva fakadtam, aztán még többet nevettem.

– Jól vagy? – kérdezte Luke tőlem, és ferde mosollyal az ajkán bámult rám.

– Csak kibaszottul boldog vagyok – vallottam be, halkan csuklottam, miközben igyekeztem kordában tartani a kuncogásomat. – Olyan kibaszottul boldoggá teszel.

A mellkasára gördültem, gyakorlatilag leszorítottam a testemmel, miközben a fejemet a másik vállán pihentettem.

– Nem megyek el – ígérte halkan, és egy csókot nyomott a fejemre.

– Tudom – mondtam. – De jobb félni, mint megijedni.

Egy darabig együtt feküdtünk, a szívünk a mellkasunkban együtt dobogott. Ez volt a legnagyobb nyugalom, amit valaha is éreztem életemben. Életemben először olyan volt, mintha végre ott lennék, ahová tartozom.

– Kérvényeztem a laicizálást – suttogta Luke egy idő után, miközben az ujjai könnyedén végigsimítottak a hátamon. – Tudod, hogy ez mit jelent?

– Igen – mondtam, a hangom alig hallatszott, miközben úgy tűnt, hogy minden ideg a testemben egyszerre szikrázik és gyullad ki, ami a szívverésem fokozódásához vezetett, a látásom elhomályosult, a tenyerem pedig izzadt.

Tudtam, mit jelent. Mert egy részeg éjszakán leültem a kanapémra, és utánanéztem, hogyan kérik a papok, hogy kiléphessenek a papságból.

Kérik, hogy laicizálják őket, és elbocsátják őket a papi állásukból. Világiakká válnak. Megszabadulnak a katolikus egyház kötelezettségei, felelősségei és követelményei alól.

Luke szabad volt.

– Kérlek, mondd meg... – mondtam, felültem, és néztem rá, legszívesebben belerúgtam volna magamba, amiért még tovább feszítettem a húrt, de tudnom kellett.

– Nem miattad tettem – ígérte meg, és felemelkedett, hogy találkozzon a tekintetemmel. – Magamért tettem. És a templomért tettem. A hitem nem hagyott el. Ha valami, akkor az, hogy találkoztam veled, még erősebbé tette.

– Nem tudom, hogy ezért bocsánatot kérjek-e, vagy azt mondjam, hogy szívesen – cukkoltam.

– Csak mondd, hogy megtartasz – mondta.

– Soha többé nem veszítelek szem elől – mondtam határozottan.

– Szeretlek – suttogta, és a keze felnyúlt, hogy végigsimítson az állkapcsomon. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, amíg megtaláltam a bátorságot, hogy ezt tényleg bevalljam neked.

– Mindig is tudtam – válaszoltam halkan. – Azt hiszem, ezért volt olyan nehéz, amikor elmentél.

Előrehajolt, és megcsókolt, majd újra magához húzott, hogy hozzábújjak.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte.

– Azt, amit csak akarunk – mondtam.

– Csak úgy? – kacagott fel. – Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán tudom, mit akarok csinálni.

– Lépjünk le egy időre – javasoltam. – Tűnjünk el ebből a városból. Elmegyünk a Karib-tengerre. Vagy veszek neked egy szigetet valahol, és csak fekszünk a parton, iszunk, dugunk, és csak... boldogok leszünk. Nem lehetnénk csak boldogok?

– Én csak azt akarom, hogy boldog légy – mondta.

De a helyzet az volt, hogy én már boldog voltam. Túl nyálasnak tűnt ahhoz, hogy hangosan kimondjam, de nekem csak Luke-ra volt szükségem. És most, hogy itt volt nekem, úgy tűnt, semmi más nem számít.

Hosszú, kemény és fájdalmas út vezetett idáig, de tudtam, hogy végre boldog vagyok, amíg meg nem halok. És ezen túlmenően már csak azt kívántam, hogy én is ilyen legyek Luke szemében.

És amikor újra megcsókolt, a nyelve szétnyitotta az ajkaimat, a teste rám gördült, már nem volt kétségem afelől, hogy az vagyok.

Epilógus

 

Fordította: Aemitt

 

Két évvel később...

 

– Hiányzik? – kérdezte Luke, és egy sört nyújtott nekem, mielőtt visszatelepült a nyugágyába.

– Mi hiányzik? – kérdeztem.

– Az otthon?

– Otthon vagyok – mondtam neki, és megfordultam, hogy rámosolyogjak. – Az otthon ott van, ahol te vagy.

– Fúj, undorító – kóstolgatott. – Nem, komolyan mondom. Nem hiányzik neked Annie és Ruth?

Igenis hiányoztak. Néhányszor elrepültek hozzánk, mióta lényegében a Dominikai Köztársaságba költöztünk, de furcsa volt, hogy nem láthattam őket állandóan.

Hivatalosan nem költöztünk oda, de két évig béreltünk egy lakást, és beleszerettünk a helybe.

– Természetesen – mondtam, és rájöttem, hogy valójában nem is válaszoltam neki. – De mi a fenéért akarsz visszamenni oda?

– Jó lenne látni a barátainkat – válaszolta gyengéden.

– És hiányzik a templomod – morogtam.

– Igen, hiányzik – ismerte el. – Teddy... haza szeretnék menni.

– Oké. – Mintha valaha is megtagadhatnék ettől az embertől bármit, amit csak akar. – Majd elintézzük, hogy visszarepüljünk.

– Köszönöm – mondta, és előrehajolt, hogy megcsókoljon. – Csak nagyon szeretném, ha ugyanott vehetnélek el, ahol megismertelek.

Ismét visszatelepedett a székébe, én pedig sóhajtottam egyet, miközben a fejemet az üléstámlának támasztottam.

Aztán a szavai belém ivódtak, én pedig heves felindulásból felültem, és megpördültem, hogy rábámuljak.

– Na, végre – mondta, és egy vigyor játszott az ajkán, ahogy találkozott a tágra nyílt tekintetemmel.

– Mit akarsz tenni? – kérdeztem tőle, gyorsan pislogva.

Belenyúlt a rövidnadrágja zsebébe, és elővett egy gyönyörű, zafírokkal és gyémántokkal kirakott platina gyűrűt, majd lesiklott a székéről, és letérdelt mellém a homokba.

– Teddy Bartlett, hozzám jössz?

Rávetettem magam, hanyatt lökve a földre, miközben csókokkal borítottam el az arcát, és kitéptem az ujjai közül a gyűrűt.

– Persze, hogy hozzád megyek – mondtam, felültem, és az ujjamra csúsztattam a gyűrűt. Az arcom elé fordítottam a kezem, megcsodálva, ahogy csillogott a napfényben.

– Azt hiszem, ezt nekem kellett volna rád húznom – mondta, és a szemét forgatta.

– Ó, hát, akkor bocsánat – mondtam, de még csak távolról sem sajnálkozva. – Komolyan mondod?

– Nem, ez a legkiterveltebb ugratás, amit valaha is csináltak. – A nyakam köré kulcsolta a kezét, és közel húzta az arcomat. – Szeretlek. Veled akarom leélni az életem hátralévő részét. És a férjed akarok lenni.

– Az esküvőn viselni fogod a gallérodat? – kérdeztem, felhúzva a szemöldökömet.

– Nem! – szemét forgatta, de lehalkította a hangját, és összevonta szemöldökét. – De ma este viselni fogom.

– Egész idő alatt nálad volt? – panaszkodtam.

– Különleges alkalomra tartogattam – mondta, felállt, és lesöpörte a homokot a lábáról. – Mint... most azonnal.

Elindult vissza a parton a lakás felé, én pedig feltápászkodtam, hogy kövessem. Amikor odaértem hozzá, felugrottam a hátára, és a dereka köré fontam a lábam.

– Kurvára szeretlek – suttogtam a fülébe, mielőtt a fogaim közé csíptem fülcimpáját.

– Én is kurvára szeretlek – mondta.

Minden nap Luke-kal jobb volt, mint az előző, és még mindig meglepett, hogy milyen őrülten boldog vagyok, mióta belépett az életembe. És minden egyes reggel, amikor arra ébredtem, hogy valahogy jobban szeretem őt, mint amikor lefeküdtem, tudtam, hogy ugyanilyen boldogan fogjuk leélni az életünk hátralévő részét.

Vagy talán még annál is boldogabban.

Luke segített megtalálni a hitemet. Az emberekbe vetett hitet. Hitet önmagamban. És talán még Istenbe is.

Mert egy olyan ajándék, mint Luke, valóban csak csoda lehet.