7.-8. Fejezet

 

Hetedik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

– Ó, Istenem – nyöszörögtem, amikor kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy Annie ott áll. – Nem hagynál békén, kérlek?

– Nem. – Elhúzódott mellettem, és besétált, megállt, hogy körülnézzen a nappalim romhalmazában. – Istenem, olyan szag van itt, mint egy italboltban.

– Nem ittam olyan sokat – hazudtam. – Ráadásul azok az üvegek nem mind maiak.

Bár az igazat megvallva néhány közülük az volt. Furcsa volt ez a néhány nap számomra.

– Jézusom, mi van veled? – kérdezte, miközben besétált a konyhába, és felkapott egy poharat a szekrényből, majd visszatért, és néhány ujjnyi whiskyt töltött bele, mielőtt leült a kanapéra.

– Semmi – erősködtem, és felvettem a saját poharamat, miközben visszatelepedtem a fotelba.

– Egy kibaszott hazug vagy – mondta, és forgatta a szemét. – Nem anya miatt törtél össze korábban. Mi történt odafent Stone atyával?

– Semmi sem történt. – Ami többnyire igaz is volt. Még abban sem voltam teljesen biztos, hogy mi történt volna. Valószínűleg semmi. Mert pap volt, és barátok voltunk, és ennyi. – Mi van veled? Mostanában különösen kísértetiesnek tűnsz, és tudom, hogy ennek semmi köze sincs anyához.

– Johnnak viszonya van – vallotta be, és egy apró rándítással megemelte a vállát.

– Istenem, Annie, annyira sajnálom. Mióta?

– Úgy három éve – válaszolta, a hangja egyenletes volt, mintha nem is számítana neki.

– Mégis hogy lehetséges ez? – Hitetlenkedve bámultam rá. – Mikor jöttél rá?

– Úgy... három évvel ezelőtt – mondta. – Teddy, semmi baj. Tényleg. Megegyeztünk, hogy Ruth miatt házasok maradunk. Ha egyszer nagyobb lesz, valószínűleg elválunk. De minden rendben.

– Nincs rendben – fakadtam ki.

– Ó, Istenem – nyögte. – Nem azért jöttem ide, hogy a házasságom miatt veszekedjek veled. Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy-e.

– Jól vagyok – fogadkoztam.

– Nos akkor, jó. Mert mennem kell. John ma este elmegy, én pedig otthon akarok lenni Ruth-tal.

– Várj, szóval ő mondja meg neked, mikor fog más nőkkel kefélni, és te csak... megengeded? – Nem hittem el, amit hallottam. Ez... undorító volt. Mintha nem gyűlöltem volna már így is eléggé azt a patkány férjét. Most ezt is meg kellett tudnom? – Ez kurvára szörnyen hangzik.

– Hát, jobb, mint egyedül lenni – csattant fel. A szemei kitágultak, és azonnal megteltek könnyel. – Istenem, Teddy. Nem akartam...

– Felejtsd el – mondtam, és megráztam a fejem. – Talán igazad van. Nincs módomban párkapcsolatokról beszélni, mivel én magam sosem voltam párkapcsolatban.

Arról nem is beszélve, hogy jelenleg egy pappal szerettem volna összejönni. Beszéljünk az üvegházakban való tégla dobálásról.

– Szerelmes vagy belé, ugye? – suttogta Annie.

– Kibe? – Kérdeztem, egy pillanatra összezavarodva az azonnali témaváltásától.

– Stone atyába – mondta. – Szerelmes vagy belé.

– Miről beszélsz? Körülbelül vagy két hete ismerem. És ő egy nyavalyás pap. Nem, nem vagyok szerelmes belé. – Másfelé fordítottam a tekintetemet, nem akartam látni a hitetlenkedést, amiről tudtam, hogy tisztán kiül az arcára. Soha nem tudtam hazudni a testvéremnek.

– Semmi baj – mondta, előrébb csúszott, és a térdemre tette a kezét. – Soha nem ítélkeztem feletted. És soha nem is tenném. Csak... te más vagy vele. Gyengédebb. Nyitottabb. Úgy értem, még sosem láttalak más pasikkal, de még akkor is, amikor együtt vagyunk egy szobában... Van benned valami fény, valami ragyogás. Ez szép és kellemes.

– Még sosem láttál más pasikkal, mert még sosem voltam senkivel – vallottam be. – És ahogy a szüleink bántak velem, hibáztathatsz érte? Nem volt pasim. Semmi első csók. Semmi első bármi. Csak ez a kis fehéren izzó szégyenlabda a mellkasomban harmincegy éve.

– Gyűlölöm őket azért, amit veled tettek – suttogta.

– Ne tedd – könyörögtem neki, térdre csúsztam a lábai előtt, miközben megragadtam a kezét, és kényszerítettem, hogy tartsa a tekintetem. – Ne hagyd, hogy az, amit velem tettek, tönkretegye azt, ahogyan veled bántak. Nem akarom azt.

Kopogtak az ajtón, én pedig felsóhajtottam, amikor felálltam, és elindultam, hogy kinyissam. El sem tudtam képzelni, ki lehet az... hacsak nem a testvérem férje, aki azért jött oda, hogy lehordja, amiért nem vigyázott a gyerekére, hogy más nőkkel dughasson.

– Stone atya – fogtam vissza egy mosolyt, ahogy a tornácomon álló jóképű papot bámultam. Farmert és egy Rolling Stone-pólót viselt, és elragadóan normálisan nézett ki. Micsoda seggfej. – Mit keresel itt?

– Megnézem, hogy vagy – vallotta be. – Aggódtam, hogy talán itt ülsz, és egyedül részegeskedsz.

– Nem vagyok egyedül – biztosítottam. – Szóval nem kell aggódnod miattam.

Az arcán tükröződő döbbent arckifejezéstől kissé jobban éreztem magam. Még mindig fogalmam sem volt, hogy hányadán állok a férfival, de amikor elhitettem vele, hogy talán van egy férfi a házban, az határozottan nem tetszett neki. Ez már valami.

– Teddy! – kiáltott a nappaliból Annie. – Ne legyél már ilyen ribanc, és engedd be a férfit az ajtón.

– Látod – mondtam, hátraléptem, és kinyitottam az ajtót, hogy Luke bejöhessen. – Itt a testvérem.

– Micsoda egy kópé vagy – morogta Luke, miközben félrelökött, és besétált a házba.

Követtem őt a nappaliba, és visszazuhantam a fotelomba. Újabb italt töltöttem a poharamba, és átadtam a papnak, aki letelepedett Annie mellé a kanapéra.

– Köszönöm – mondta, ivott egy kortyot, majd a kávézóasztalra tette a poharat. – Hogy vannak mindketten?

– Kibaszott fantasztikusan, Atyám – mondtam neki vigyorogva.

– Ne törődjön Teddy-vel – erősködött Annie. – Dél óta iszik.

– Milyen rendes tőled, hogy hazudsz miattam – mondtam, felkaptam a poharat, amit Luke letett, és egy húzással kiürítettem. Megragadtam az üveget, hogy még egyszer újratöltsem, de Luke kivette a kezemből, és átadta Annie-nek.

– Nem bánná, ha négyszemközt beszélnék Teddy-vel? – kérdezte tőle.

– Egyáltalán nem – mondta. – Úgyis haza kell mennem. Megígértem Johnnak, hogy hamarosan hazaérek.

– Ó, bassza meg – csattantam fel. – Át kéne mennem veled, és szétrúgni a seggét. – Luke-ra mutattam, és összehúztam a szemem. – Hagynod kellett volna, hogy megüssem a kórházban a múltkor.

– Biztos, hogy ezzel akar foglalkozni? – kérdezte Annie Luke-tól, felhúzva a szemöldökét.

– Minden rendben lesz – ígérte meg.

Visszatette a whiskysüveget az asztalra, majd Luke felé hajolt, és a fülébe súgott. Egy pillanatra a tenyerét a férfi arcán pihentette, mielőtt odasétált, hogy egy csókot nyomjon a homlokomra.

– Viselkedj szépen – sziszegte, mielőtt újra felegyenesedett, és kisétált a szobából, a bejárati ajtó csukódásának hangja visszhangzott a beállt csendben.

– Mit mondott neked? – kérdeztem, előre nyúltam, és elkaptam a whiskyt onnan, ahol Annie hagyta. Lecsavartam a kupakot, és egy nagyot kortyoltam egyenesen az üvegből, le sem véve a tekintetem Luke arcáról.

– Megkért, hogy ne bántsalak – vallotta be.

– Ó, Atyám, én nem aggódnék emiatt – suttogtam.

– Ne csináld ezt – csattant fel, és a szemeiben harag villogott.

– Mégis mit? – Éreztem, hogy a szemem meglepetten tágra nyílik a hangjának éles hangnemétől. Nem csináltam semmit.

– Ne szólíts Atyámnak, és ne tegyél úgy, mintha ez nem valamiféle fetisizált becenév lenne a számodra.

– Bocsánat – mondtam, és felhorkantam. – Esküszöm, hogy nem ezt csinálom. De ha ettől jobban érzed magad, egyszerűen csak Luke-nak foglak szólítani.

– Basszus, ez még rosszabb. – Kezével végigsimított az arcán.

Nyilvánvalóan harcolt valamivel, és bár nem voltam benne biztos, hogy pontosan miért jött át hozzám, határozott érzésem volt, hogy valami köze van a korábban történtekhez.

– Luke – mondtam, előrecsúsztam a székemben, és a könyökömet a térdemre támasztottam, miközben őt bámultam. – Mondtam, hogy megértem, hogy csak barátok vagyunk. Semmi olyan nem történt, ami miatt aggódnod kellene. Nem értelmeztem félre semmit. Csak egy barát vigasztalta a barátját.

Csakhogy egyáltalán nem erről volt szó. Én tudtam, és ő is tudta, hogy én is tudom. De azt akartam, hogy maradjon, ezért hagytam, hogy azt a hazugságot mondogassa, ami miatt ott maradt. Csak azt akartam, hogy része legyen az életemnek.

Hazudhattam neki, hazudhattam Annie-nek. De tudtam, hogy magamnak nem tudok tovább hazudni.

Szerelmes voltam Luke Stone-ba.

– Ez a legrosszabb kibaszott része ennek az egésznek, tudod – mondta halkan. – Nem teszel semmi rosszat. Nem is tudok itt ülni, és téged hibáztatni érte.

– Miért hibáztatnál engem? – kérdeztem, düh szivárgott a hangomba, miközben felálltam, és lefelé bámultam rá. Úgy éreztem, mintha egy olyan beszélgetést folytatna velem, amibe valójában elfelejtett bevonni engem is. És ő volt az, aki furcsa, vegyes jeleket küldött nekem.

– Amiért kívánlak! – kiáltotta, miközben fel is pattant.

A szavai mintha a levegőben lebegtek volna közöttünk. Mint egy szappanbuborék, ami csak arra vár, hogy egy kíváncsi ujj kipukkassza.

– Mert én akarlak téged – mondta, a hangja hirtelen lágy lett... szinte legyőzött. – Akarlak, Teddy. És ez megöl engem.

– Hát, most kurvára részeg vagyok – vallottam be. – És meg szeretném köszönni, hogy ezt elmondtad nekem. Mert én is kurvára akarlak téged. De ha azt akarod, hogy elfelejtsem, hogy ezt mondtad, akkor hajlandó vagyok rá.

De én nem akartam. Soha nem felejteném el, hogy hallottam a nekem tett vallomását. De abszolút képes lennék hazudni neki erről.

– Ha ettől jobban érzed magad, hogy ez a mázsás súly legördült a szívedről – folytattam. – És újra úgy kell tennünk, mintha nem akarnánk nagyon erőteljesen és valószínűleg egy kicsit dühösen és gonoszul egymásnak csapódni a testünkkel... megtehetjük. Bármi áron, hogy az életemben tartsalak.

– És ha megcsókollak, mielőtt elmegyek... azt is hajlandó vagy elfelejteni?

– Nem. – Megráztam a fejem, miközben tettem egy lépést felé. – Viszont hajlandó vagyok nem felhozni soha többé a témát. Sem neked, sem bárki másnak. Ha ez az, amire szükséged van.

– Ez az, amire szükségem van.

És akkor rajtam volt, az ujjai a hajamba fonódtak, miközben az ajkai az enyémhez ütköztek. A szívem a mellkasomban nagyot dobbant, és a térdeim elgyengültek, de nekidőltem, hagytam, hogy megtartsa a súlyomat, miközben a karjai lefelé vándoroltak, hogy átkarolják a derekamat, az ujjaim pedig a nyakán és a nyaka körül végigcsúsztak.

Az ajkaink szétváltak, és a nyelvünk egymáson csúszott, a számban lévő bársonyos érzésétől nyöszörögni kezdtem, miközben a fejemben felrobbant a gondolatok áradata arról, hogy milyen dolgokat nem tudnék vele megtenni.

Ez soha nem lehet elég. Milyen kibaszott hülyék voltunk, hogy azt hittük, egy csók majd enyhíti a köztünk lévő szükséget? A tűz, ami Luke iránt égett bennem, most csak még jobban felizzott.

Pokolian próbáltam a pillanatban maradni, csak élvezni a parfümjének az illatát, ahogy rám borul, a kezének az érzését a testemen, a nyelvének az ízét az ajkamon... de nem tudtam. Nem tudtam ott maradni. Előre akartam ugrani a végére, ahol csak együtt leszünk.

Mert valahogy együtt kellett lennünk a végén. Ez a csók nem lehetett a vége. Nem bírtam elviselni.

Luke elhúzódott tőlem, és észrevettem, hogy mindkettőnk arcán könnyek csorognak.

Mert persze... ez lenne a vége. Ez a pillanat. Ez volt minden, amink volt. Minden, ami csak lehetett.

– Mennem kell – suttogta, és a homlokát az enyémhez támasztotta.

– Tudom – válaszoltam, lecsúsztattam a kezemet a karján, és a tenyerébe markoltam az ujjaimmal. – Semmi baj.

Nem volt rendben, de nem volt semmi más, amit most mondhattam volna neki. Megígértem neki, hogy soha nem fogunk erről beszélni. És ez nyilvánvalóan azonnal elkezdődött.

Együtt sétáltunk az ajtó felé, ujjainkat egymásba fonva, mindketten az előszobában időztünk, mintha egyikünk sem állt volna készen arra, hogy véget érjen az este. Ami persze nem történt meg, de mi mást tehettünk volna?

– Jó éjt, Teddy – suttogta Luke, kihúzta a kezét az enyémből, és a kilincsre tette.

– Jó éjt, Atyám.

Morgott, a hang mélyen a mellkasából vibrált. Egy pillanatra éhséget láttam a tekintetén, és biztos vagyok benne, hogy arra gondolt, hogy újra megcsókol.

De nem tette.

Csak megfordult, és kisétált, becsukta maga mögött az ajtót, és magamra hagyott. Nekidőltem a falnak, és a padlóra csúsztam, a térdemet a mellkasomhoz szorítva, miközben nagyot sóhajtottam.

Ami az első csókokat illeti... azt kell mondanom, ez volt a legjobb, amit bárki átélhetett volna.

Vajon teljesen istenkáromlás volt-e azért imádkozni, hogy kapjak egy második csókot Luke-tól, ami vetekszik ezzel?

Nyolcadik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

Az előszobában álltam, bámultam körbe a szüleim házát, és úgy éreztem, mintha még sosem láttam volna, pedig tizenhét éves koromig itt éltem.

Kilenc nap telt el az „incidens” óta, ahogy én magamban neveztem. Kilenc napja, hogy Luke megcsókolt. Kilenc napja nem hallottam felőle.

Amikor megígértette velem, hogy nem beszélünk a történtekről, nem tudtam, hogy úgy értette, hogy egyáltalán nem fogunk beszélni.

Talán naiv voltam, vagy csak ostoba, de őszintén hittem, hogy továbbra is barátok maradunk. Igen, nehéz lenne, de sokat jelentett nekem... és nem csak romantikusan. Nem tudtam, mit fogok tenni, ha örökre kisétál az életemből.

Ezért azt tettem, amit minden racionális ember tenne, ha fájdalmat, félelmet és szomorúságot érez... azt mondtam a testvéremnek, hogy ki kellene takarítanunk a bántalmazó szüleim házát.

Annie-vel megbeszéltük, hogy ott találkozunk, hogy nekilássunk a szarok eltakarításának, de most, hogy bent voltam, sokkal jobb ötletnek tűnt, hogy csak fogok egy kis benzint és egy gyufát, és porig égetem az egészet.

Egyikünknek sem kellett semmi a házból, úgyhogy úgyis minden jótékonysági célra vagy eladásra ment volna. Úgy éreztem, hogy ez sokkal kevésbé lenne katartikus, mint az én ötletem.

– Annie! – Kiáltottam, a lépcső felé tartva. – Fent vagy?

– Anya szobájában vagyunk – kiáltott lefelé.

Mi? Ó, Istenem, ha Johnnal kellene most foglalkoznom, tényleg gyújtogatást követnék el.

Felmentem az emeletre, Annie-t és Ruthot a földön találtam anya komódja előtt ülve, amint gondosan dobozokba pakolták a ruhákat.

– Hé, Mókuska! – Mondtam boldogan, és kitártam a karjaimat, amikor Ruth felállt, és odarohant hozzám egy ölelésre. – Hogy vagy?

– Remekül – válaszolta egy vállrándítással. – Nagymama cuccait pakoljuk össze.

– Azt látom. Köszönöm szépen, hogy segítesz.

– Anya azt mondta, hogy ad nekem tíz dollárt – ismerte el Ruth, és egy halvány mosolyt küldött felém.

– Húszat adtam volna neked – mondtam.

– Ne bátorítsd őt – mondta határozottan Annie. – Édesem, ha le akarsz menni a régi szobámba játszani, akkor menj le. Teddy bácsi és én el tudjuk intézni ezt.

– Akkor is megkapom a fizetésemet? – kérdezte Ruth.

Nevetve elővettem a pénztárcámat, kacsintva átadtam neki egy százdollárost, és néztem, ahogy elszalad, mintha nem akart volna időt adni az anyjának a vitatkozásra.

– Szörnyű vagy – mondta Annie a szemét forgatva, miközben felkapott egy tekercs ragasztószalagot, és lezárta a dobozt, amin dolgozott.

– Rettenetes vagy – mondtam neki, odasétáltam, hogy felvegyem a kartondobozt, és átrakjam a szoba másik felén épülő kupacba. – Miért akartad, hogy Ruth idejöjjön?

– A dadus szabadságon van – válaszolta szűkszavúan Annie, és a hangja egyértelművé tette, hogy nem mondhatok semmit Johnról.

Már épp azon voltam, hogy mindenképpen leszarom, amikor hangos csattanás hallatszott a folyosón, amit törött üveg és egy síró kislány hangja követett.

Annie-vel kirohantunk a szobából, és láttuk, hogy Ruth ott áll a folyosón, az arcát a kezébe temetve, miközben a kis teste zokogva remegett a padlón álló törött váza előtt.

– Annyira sajnálom! – sikoltott fel Ruth, és rémült szemmel, könnyáztatta arccal nézett fel ránk.

– Ó, kicsim – mondta Annie, odasietett hozzá, és a karjába húzta Ruth-ot. – Édesem, semmi baj.

A szívem összeszorult, ahogy az unokahúgomra néztem, a pánik és a félelem az arcán úgy csapott le rám, mintha a saját gyerekkorom emlékei lennének.

– Nagymama mindig dühös volt, ha összetörtél valamit, ugye? – kérdeztem, kényszerítve magam, hogy ne legyen hidegség a hangomban. Nem akartam, hogy Ruth azt higgye, haragszom rá.

– Igen – ismerte be Ruth, hangja halk volt.

– Most már elment, tudod? – mondtam neki. – És az anyukád és én soha, de soha nem fogunk rád haragudni. Semmiért.

– Tényleg?

Ez az aprócska szó abból a drága szájból egyszerre törte össze a szívemet és váltott vörösen izzó dühbe.

– Tényleg – mondtam neki határozottan. Aztán kinyújtottam a kezem, és fellöktem a hozzá illő vázát, ami a padlón összetörve csatlakozott a társához. – Ezek csak dolgok, Mókuska. És a dolgok soha, de soha nem lesznek fontosabbak számunkra, mint te.

Ruth lenézett a padlón lévő rendetlenségre, majd tágra nyílt szemmel visszanézett rám, de egy apró mosoly húzódott az ajkai sarkába.

– Oké – mondta Annie, átölelve Ruth-ot, de komor pillantást vetett rám. – Menjünk le, nehogy bajod essen, amíg Teddy bácsikád feltakarít.

– Oké – suttogta Ruth. – Köszönöm, Teddy bácsi!

– Szívesen – bólintottam Annie-nek, majd még egyszer kacsintottam az unokahúgomra, miközben Annie lecipelte a lépcsőn.

Istenem, hány életet tehetett tönkre az anyám ebben a házban?

Bámultam a padlón heverő kerámiatörmeléket, és elmosolyodtam. A fenébe, ez nagyon jól esett. És elgondolkodtatott, vajon mennyi szart tudnék még összetörni, amíg teljesen elmúlik a fájdalom, amit abban a házban átéltem.

Visszasétáltam anyám szobájába, és körülnéztem. Hűha, ez a nő tényleg szerette gyűjteni a törhető szarokat.

Odasétáltam a komódjához, és elkezdtem összeszedegetni a hülye csecsebecséket, egyesével a kandalló felé dobáltam őket, és néztem, ahogy porrá válnak.

– Teddy! – Kiáltotta Annie, berohant a szobába, és tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy tovább dobáltam a kerámia angyalokat és porcelán kutyákat. – Mit csinálsz?

– Terápiát – válaszoltam, és az üres komódtól a fal mentén lévő beépített polcokhoz léptem. – Kérsz?

– És akkor mi lesz? Csak úgy összetörsz mindent, és reméled, hogy ettől jobban érzed magad? Ezek csak dolgok, Teddy. Nem fog hatni rájuk. – A vállamra tette a kezét. – Nem tudnak többé bántani téged. És te sem bánthatod őket.

– Akkor baszd meg az egészet – mondtam, lelöktem egy vázát a polcról, és néztem, ahogy darabokra törik a lábam előtt.

Felkaptam egy kerámiatojást az állványról, és felemeltem a karomat, hogy azt is eldobjam, de Annie kikapta a kezemből.

– Az egy Faberge-tojás – csattant fel.

– Azt mondtad, hogy nem akarsz semmit – emlékeztettem hidegen. – És anya rám hagyta. – Felkaptam egy üveggyertyát a kisasztalról, és átdobtam a szobán. – Mintha én bármit is akarnék ebből a kibaszott házból!

– Teddy, hagyd abba! – sikított Annie, és a karomat rángatta. – Kérlek!

– Kopj le! – kiabáltam, ellöktem magamtól, és felkaptam egy lámpát az asztalról, a falhoz vágtam, ahol nekicsapódott egy bekeretezett művészeti lenyomatnak, ami egy kislányt ábrázolt a mezőn, és mindkettő darabokra robbant. – Csak húzz a picsába Annie. Fogd Ruth-ot és menj!

A testvérem toporzékolt, rám morogott, de megpördült, és kisétált. Hallottam, ahogy lefelé dübörög a lépcsőn, majd néhány perccel később becsapódott a bejárati ajtó, és a kocsija kihajtott a kocsifelhajtóról.

Bámultam az egész szobában lévő rendetlenséget, és sajnáltam, hogy ettől valójában nem éreztem magam jobban. De még rosszabbul sem éreztem magam, úgyhogy úgy gondoltam, akár tovább is mehetek.

Felkaptam a kandalló piszkavasát a kandallópárkány melletti állványról, és elindultam a folyosón a lépcső felé, útközben az acélrúddal rávágtam a falon lévő összes képnek, és mosolyogva néztem, ahogy az üvegek a lábam körül záporoznak.

A második emeleti szalonba érve folytattam a pusztítás hadjáratát, lámpákat dobáltam, kereteket törtem össze, mindent, amit csak fel tudtam szedni, átdobáltam a szobán, és mindent megrongáltam, amit csak tudtam.

Amikor már ezt a szobát alaposan feldúltam, átmentem az első emeletre, és a nappaliban mindenre rátámadtam.

– Jól szórakozol?

Luke hangjára megugrottam, és megpördültem, hogy meglássam, ahogy az ajtófélfának támaszkodik, karjait keresztbe fonta a mellkasán, és felvonta a szemöldökét.

– Mi a francot keresel itt? – kérdeztem, a kandalló piszkavasát a kanapéra dobva, és rámeredtem.

– Annie kért meg, hogy ugorjak be hozzád – válaszolta. A tekintete végigsiklott a szobában lévő vérengzésen, és egy vigyor húzódott az ajkára. – De úgy tűnik, jól vagy.

– Igen, köszönöm – mondtam. – Most pedig légy szíves húzz a picsába.

– Nem, nem hiszem, hogy menni fog – érvelt, ellökte magát az ajtókerettől, és belépett a szobába. A lába alatt recsgett ropogott az üveg, de ő csak ment tovább, amíg meg nem állt előttem, a tekintete az enyémbe szegeződött.

– Mi... szükséged van egy ölelésre vagy ilyesmi? – csattantam fel.

– Kell egy ölelés? – vágott vissza. – Teddy, mi a faszt csinálsz?

– Mit érdekel téged? – kérdeztem. – Komolyan, Luke, miért vagy itt?

– Mert aggódom érted. És a testvéred is – válaszolta.

– Már több mint egy hete nem hallottam felőled – emlékeztettem. – Megegyeztünk, hogy bármi is történt vagy nem történt meg... nem történt meg. Azt hittem, barátok vagyunk.

– Barátok vagyunk – erősködött. – Ezért vagyok itt.

– Miért vagy így öltözve? – kérdeztem, a papi ruhájára mutatva. – Valamiféle bejelentést akarsz tenni, vagy ilyesmi?

– Egyenesen a szertartásról jöttem – mondta, és nagyot sóhajtott. – Annie elég kétségbeesettnek tűnt. Azt hiszem, attól félt, hogy kárt teszel magadban, ha túl sokáig maradsz itt egyedül.

– Nos, mint láthatod... – körbemutogattam a szobában heverő pusztításokra. – Jól vagyok.

– Rendben.

– Ne ítélkezz felettem, baszd meg! – fakadtam ki.

– Kurvára nem ítélkezem feletted! – kiabálta. – Istenem, Teddy, nem azért jöttem ide, hogy veszekedjek veled.

– Akkor miért jöttél?

– Mert hiányzol. – A szemei tágra nyíltak, mintha nem is ezt akarta volna mondani, de aztán a vállai leereszkedtek, és megrázta a fejét. – Hiányzol.

– Ennyit kellett volna mondanod – mondtam. – Seggfej. Gyere, menjünk innen.

– Hová megyünk? – kérdezte, követve ki a nappaliból a lépcső felé.

– Körbevezetlek.

– A pusztításodban? – kötekedett.

– Nem, csak a ház többi részében.

Még mindig dühös voltam rá, amiért olyan sokáig került engem, de annyira jó volt újra látni, hogy úgy döntöttem, örülök, hogy egyáltalán ott van.

És most, hogy itt volt, jó alkalomnak tűnt egy kiadós italra. Úgy éreztem, hogy körülbelül egy literrel kevesebbet ittam, és ha már látnom kellett, és nem érhettem hozzá... akkor nagy szükségem volt az alkoholra.