3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

Vasárnap reggel beléptem a templomba, pokolian ideges voltam, és még abban sem voltam biztos, hogy mit keresek ott. A prédikáció már elkezdődött, és csalódottan láttam, hogy még Stone atya sincs a szószéken. Csak valami véletlenszerű, nem túl dögös pap volt.

Egy percig fontolgattam, hogy elmegyek, de ő kért meg, hogy jöjjek el, úgyhogy talán itt lófrál valahol. Nem mintha le akartam volna nyűgözni a nyitottságommal vagy ilyesmi.

Becsúsztam egy hátsó padba, és megpróbáltam magamra erőltetni, hogy figyeljem, ahogy a pap az oroszlánokról és a bárányokról vagy valami szarságról dumál, de pár percen belül halálra untam magam.

Előhúztam a telefonomat, lekuporodtam a helyemen, és megnyitottam egy kirakós játékot, remélve, hogy legalább az áldozás kezdetéig kibírom, és így észrevétlenül kisurranhatok.

– Ez tiszteletlenség – súgta a fülembe egy férfi. Összerezzentem, és megfordultam, hogy Stone atya vigyorogva nézzen rám a pad mögül. – Gyere velem.

Kicsúsztam a helyemről, és követtem őt az előcsarnokba, majd egy folyosón át egy irodába. Intett, hogy üljek le egy kis asztalhoz, amelyet a szoba sarkában, egy íróasztal mellett állítottak fel, miközben ő elment egy minihűtőhöz, és két sörrel a kezében tért vissza.

– Reméltem, hogy ha ma eljössz, talán tanulsz valamit – kötekedett, kipattintotta az egyik üveg kupakját, és odatolta hozzám.

– Így is van – biztosítottam róla. – Megtanultam, hogy ha azonos színű drágaköveket veszel, és négyzet alakú mintába illeszted őket, akkor egy kis szárnyas kulcsot kapsz. – Felvettem a sört, és nagyot kortyoltam belőle. – Azt is megtanultam, hogy a papok előszeretettel isznak egész nap.

– Nem mindegyik – erősködött. – Csak a menők.

– Á, szóval te vagy a menő pap ebben a forgatókönyvben?

Flörtöltem vele? Ó, Istenem... flörtölt velem?                                                               

Nem, nem, határozottan csak képzelődtem. Mert olyan átkozottul aranyosan nézett ki a papi öltözékben. Szóval az agyam összefogott a libidómmal, hogy megtréfáljon. Csak ennyi volt.

– Még mindig kíváncsi vagyok, hogyan sikerült megszöknöd a katolicizmusból – mondta Stone atya, és a tekintete az enyémbe fúródott. – Bartlették az 1800-as évek óta járnak ebbe a templomba. A szüleid odaadó hívők voltak, és még a testvéred és a családja is minden vasárnap ide jár. De te...

– Megvan rá az okom, atyám – válaszoltam vállat vonva. – A dolog lényege, hogy nem támogatok egy olyan vallást, amely nem támogat engem.

Hagytam, hogy ez ott lógjon a levegőben kettőnk között, és azon tűnődtem, vajon túl finom volt-e ahhoz, hogy felfogja, de aztán bólintott, az alsó ajkát a fogai között forgatva, miközben a tekintete összeszűkült. Előrehajolt, és a kezemet a sajátjával takarta el.

– Teddy, ha ez az egyetlen okod, hogy...

– Nem az – szakítottam félbe, kihúzva a kezemet, és felkapva a sörömet, hogy igyak még egyet. – De kurva nagy része van benne. Egyszerűen nem értem, hogyan adhatod az életed egy olyan vallásnak, amely szerint a pia, a drogok és a szerencsejáték nagyszerű dolog, de ha beleszeretsz valakibe, a pokolra kerülsz.

– Először is, a legtöbben nem hisznek abban, hogy melegnek lenni bűn – csattant fel. – Szóval ne kend rám az Istennel kapcsolatos problémáidat.

– Hűha, nekem nem feltétlenül vannak problémáim Istennel, Atyám. Az én problémáim a vallással vannak.

– Szóval a te problémád velem van? – kérdezte, a szeme csillogott, és a hangja hirtelen tömény volt a szórakozottságtól.

– Nem kifejezetten veled – erősködtem. – Csak mindennel, amit képviselsz, és amiben hiszel.

– Ó, nos, ez sokkal jobb. Köszönöm, hogy tisztáztad. – Nevetett, megrázta a fejét, mielőtt újabb kortyot ivott az üvegéből. – A legtöbb ember vigaszért jön ide. Megnyugtató tudni, hogy van valaki odafent, aki vigyáz rád.

– Oké – mondtam. – Akkor talán nekem van némi problémám Istennel. A dolgok itt lent eléggé el vannak baszva. Nehéz bízni egy olyan Istenben, aki hagyja, hogy népirtások történjenek, és hagyja, hogy gyerekek éhezzenek, és... nem is tudom, ember.

– Talán igazad volt – mondta végül Luke, és felsóhajtott. – Talán a templom nem neked való.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle. – Biztos fájhatott, hogy ezt hangosan kellett kimondanod valakinek. Mit gondolsz, elveszik azt a kis fehér gallért?

– Kapd be – mondta a szemét forgatva. – Hidd el, ha azt mondom, hogy az, hogy képtelen vagy templomban ülni, többet mond rólad, mint az én papi képességeimről. – Odanyúlt a mögötte lévő íróasztalhoz, és előhúzott egy névjegykártyát a tetejéről. – Itt a számom. Ha meggondolnád magad, vagy ha valaha is beszélgetni szeretnél... tudod mit, csak hívj fel. Bármikor.

Oké, ez most flörtölés volt? Megadta a számát, vagy csak... megadta a számát? Istenem, mi a fenét tettem magammal? Nem engedhettem meg magamnak, hogy minden apró dolog miatt, amit mondott nekem, görcsbe ránduljak.

– Köszönöm – mondtam, elvettem a névjegykártyát, és a hátsó zsebembe csúsztattam. – Úgy lesz.

Felhörpintettem a maradék sörömet, és felálltam, kezemet felé nyújtva.

Ő is felállt, és kezet ráztunk, mindketten néhány másodperccel tovább időztünk, mint valószínűleg szükséges lett volna. Vagy talán ezt a részt is csak képzeltem.

– További szép napot, Atyám – mondtam, és kényszerítettem magam, hogy elhúzzam a kezemet az övétől.

– Hívj Luke-nak – erősködött. – Vigyázz magadra, Teddy.

Bólintottam, aztán megfordultam, és kisétáltam, visszatartva a nehéz feneketlen sóhajt, amíg be nem csuktam magam mögött az ajtaját.

Mi a fasz van?

Nem tudtam... abszolút nem zúghattam bele egy kibaszott papba.

Negyedik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

– Csináltál valami érdemlegeset? – kérdezte Annie, sírástól elcsukló hangon, habár már órákkal ezelőtt abbahagyta a könnyek hullását.

Anyám ágya mellett ültünk, és vártuk, hogy meghaljon. Tényleg nem éreztem a megfelelő pillanatnak, hogy bevalljam, az elmúlt három napban otthon ültem, ittam, és kétségbeesetten próbáltam nem gondolni egy bizonyos szexi papra.

– Nem – biztosítottam. – És még ha így is lenne, sosem vagyok túl elfoglalt ha rólad van szó.

– Tudom, hogy nem akarsz itt lenni – mondta. – De egyszerűen nem tudtam itt ülni egyedül.

– Nem bánom, hogy itt vagyok – mondtam. – De nem tudom nem észrevenni, hogy a férjed nincs itt.

– Otthon van Ruth-tal – válaszolta kemény hangon.

– És a dadával – emlékeztettem. – Hiszen ezért fizeted.

– Teddy, a kurva életbe, csak ne kezd, oké? Én nem... én ezt most nem csinálom veled.

– Mit? – Kérdeztem, meglepődve a dühétől. Az, hogy a férjét szapulom, nem volt újdonság.

– Valahányszor feldúlt vagy, mindig csak veszekedést kell kirobbantanod – csattant fel. – Mintha a düh lenne az egyetlen érzés, amit érezned szabadna, vagy ilyesmi.

– Hmm, vajon honnan tanultam ezt? – mormoltam, és anyám ágyára bámultam.

– Tudom – mondta Annie, a kezemet a sajátjába szorítva. – De ma este nem tudom megtenni.

– Oké – mondtam. – Abbahagyom.

– John nemsokára itt lesz – tette hozzá. – Le akarta fektetni Ruth-ot, mielőtt elindult.

Mivel már majdnem este tizenegy óra volt, úgy éreztem, hogy már ott kellett volna lennie. De ezt ő is tudta, és nem segített volna rajta, ha rámutatok. Azt akarta, hogy ejtsem a témát, úgyhogy ráhagytam.

Az orvos bejött, és elkezdett leolvasni valamit az anyámra erősített egyik monitoron.

Bólintott, majd megfordult, és szomorúan mosolygott ránk.

– Attól tartok, már nem tart sokáig – mondta. – Ha azt akarják, hogy felhívjam a papot a kápolnából, hogy elvégezze az utolsó kenetet, szívesen telefonálok.

– Nem – mondta Annie szipogva. – Majd jön a család papja, ha nem gond?

– Természetesen – mondta az orvos. – Nemsokára visszajövök. Kérem, szóljanak, ha bármelyiküknek szüksége van valamire.

Ismét kisétált a szobából, Annie pedig elkezdett kotorászni a táskájában, elővette a telefonját, majd tárcsázni kezdett.

– A francba – sziszegte, és undorodva bámulta a telefonját. – Ilyen későn senki sem fogja felvenni.

– Majd én felhívom Luke-ot – mondtam neki, és felálltam, hogy elővegyem a tárcámból a névjegykártyáját.

– Luke? – Felvonta a szemöldökét, és keserű mosollyal nézett rám. – Ó, Istenem, Teddy. Te nem...

– Barátok vagyunk – vágtam közbe. – Vagy valami ilyesmi. Fogd be a szád. Nem baj, ha egyedül maradsz itt egy percre?

Bólintott, én pedig kisétáltam a folyosóra, hogy tárcsázzam a Luke névjegykártyáján lévő mobilszámot.

– Stone atya – vette fel a második csörgésre.

– Atyám, itt Teddy Bartlett – mondtam.

– Ilyen gyorsan meggondoltad magad? – kötekedett. – Kiderült, hogy mégis csak jó pap vagyok.

– Jó pap vagy – biztosítottam róla. – De nem ezért hívlak. Egy szívességre van szükségem. – Nagy levegőt vettem, és lassan kiengedtem, mielőtt folytattam. – Tudom, hogy késő van, de le tudnál jönni a Szent Mária kórházba? Az orvos szerint anya valószínűleg nem éli túl az éjszakát, és Annie nagyra értékelné, ha lejönnél, hogy megtedd, amit ti szoktatok, mielőtt egy katolikus meghal.

– Nagyon sajnálom – mondta gyorsan, és hallottam, ahogy a vonal másik végén zizeg. – Negyedóra múlva ott leszek.

– Köszönöm.

– Teddy – mondta hangosan, mintha azt hitte volna, hogy mindjárt leteszem.

– Igen?

– Szükséged van valamire?

– Csak rád – válaszoltam őszintén, és imádkoztam, hogy ne olvasson a sorok között ebből a kijelentésből.

A csend kőkeményen hasított a kagylóba, és majdnem egy teljes perc telt el, mire újra megszólalt.

– Tíz perc – aztán letette.

Visszamentem anyám szobájába, és a testvérem melletti székre huppantam, nekidöntöttem a fejem a falnak, és a plafont bámultam.

– Akarsz beszélni róla? – kérdezte halkan, felém nyúlt, és a kezemet a sajátjába szorította.

– Miről? – Suttogtam, lehunytam a szemem, és halkan felsóhajtottam. – Arról, hogy harmincévesen árvák leszünk? Hogy nem érzek semmit azzal kapcsolatban, hogy anya ma este meg fog halni? Hogy a férjed egy pöcs? Hogy te vagy az egyetlen ember, aki valaha is szeretni fog engem?

– Ruth is szeret téged – mondta Annie, és nem vette a fáradságot, hogy vitába szálljon a többi érvemmel. Ugyanabban a családban nőtt fel, mint én, és tudta, min mentem keresztül. Nem tagadhatta, hogy nem volt szeretet köztem és a szüleink között. Azt pedig végképp nem tagadhatta, hogy a férje egy seggfej volt.

– Előbb-utóbb megtalálom a módját, hogy ezt elbasszam – mondtam neki. Elfordítottam a fejem, és újra kinyitottam a szemem, hogy a testvéremre nézzek. – Hogy a picsába jutottunk ide?

– Erkölcsi tisztaság – mondta. Mindketten felnevettünk, én pedig átöleltem, és csókot nyomtam a feje búbjára. – Akarsz beszélni róla?

Tudtam, hogy Luke-kal kapcsolatos információkra vadászik, de őszintén szólva azt sem tudtam, mit mondjak. Volt már néhány beszélgetésünk, aminek nagy részét azzal töltötte, hogy megpróbált megtéríteni engem. Nem volt semmi más, amit elmondhatnék.

Szerencsére megmenekültem attól, hogy bármit is mondanom kelljen, mert az ajtó ismét kinyílt, és a szóban forgó férfi belépett.

– Ha már az ördögről beszélünk – mormoltam, felálltam, és kinyújtottam a kezem, hogy kezet rázzak vele.

– Nem mondhatnám, hogy valaha is így emlegettek volna – kötekedett, megragadta a kezemet, és erősen megszorította. – Nagyon sajnálom, ami az édesanyáddal történt.

– Stone atya, köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljött – mondta Annie, felállt, és odasétált hozzánk.

Luke elengedte a kezemet, és odalépett, hogy Annie-t magához ölelje. Valamit a fülébe mormolt, túl halkan ahhoz, hogy elcsípjem a szavakat, de bármit is mondott, a testvérem újra sírni kezdett.

– Megyek, keresek kávét – mondtam, felkaptam a kabátomat, és kisétáltam az ajtón.

Nem volt kedvem ott állni és nézni, hogy milyen vallási baromságban akartak részt venni. És bár rosszul éreztem magam Annie miatt, volt egy olyan érzésem, hogy Stone atya sokkal inkább vigasztalni fogja őt ebben a helyzetben, mint én.

Csak azt akartam, hogy vége legyen.

Amikor a hospice-szárnyból a folyosó végén lévő kávézóhoz értem, közölték velem, hogy zárva van, így inkább az előcsarnok felé vettem az irányt, remélve, hogy találok ott lent egy Starbucksot vagy valamit.

– Hol a faszban voltál? – kérdeztem Johnt, amikor besétált az előcsarnokba, és a lift felé indult.

– Hova a faszba mész? – vágott vissza. – Meghalt már az anyád?

– Nem, még nem. És a testvéremnek szüksége van rád. Isten tudja, miért, de szüksége van rád. – Megráztam a fejem. – Próbáld meg nem még jobban felzaklatni, mint amennyire már így is felzaklattad.

– Mondja ezt egy olyan fickó, aki egyedül hagyja, hogy végignézze az anyja halálát – mondta John hidegen.

– Nincs egyedül – mondtam. – Odafent ott van neki a papod. Amikor utoljára láttam őket, elég szorosan ölelték egymást.

– Nagyszerű – mondta John, és a szemét forgatta, mielőtt visszafordult a lift felé. – Megkaphatja őt.

Odasétáltam hozzá, megpördítettem, megragadtam az ingénél fogva, és a falhoz vágtam.

– Vigyázz a kibaszott szádra, hogy mit mondasz a testvéremről – vicsorogtam. – Nem érdemled meg őt. Soha nem is érdemelted meg.

A liftajtók kinyíltak, és Luke ott állt, és tágra nyílt szemekkel bámult ránk, mielőtt kisietett volna, és lerántott Johnról.

– Hagyjátok abba – csattant fel. – Mindketten.

– Kurvára ő kezdte...

– Nem érdekel, ki kezdte – üvöltött Luke John tiltakozására. – Én meg lezárom. A feleséged fent van az emeleten. Nagyon feldúlt, és téged akar látni. Azt javaslom, menj és vigasztald meg.

Luke ismét megnyomta a gombot, hogy kinyíljanak a liftajtók, és gyakorlatilag belökte Johnt, mielőtt felém fordult.

– Tudom, hogy te is feldúlt vagy – mondta, a hangja lágyabb lett. – De verekedni egy kórház előcsarnokában, mint egy huligán? Tényleg?

– Nem vagyok feldúlt – biztosítottam őt. – Csak utálom ezt a fickót.

– Hát, nem hibáztatlak érte – sóhajtott fel Luke. – Találtál kávét?

– Nem, itt minden zárva van. – A lift felé néztem. – Menjek vissza oda?

– Nem akarja, hogy ott legyél – mondta bocsánatkérő hangon.

– Tökéletes – mondtam. – Nem is akarok ott lenni. Szóval ez megfelel.

– Teddy, van valami...

– Tudja mit, atyám, maga valójában nem az én papom. Szóval... tartogassa az aggodalmát, vagy a kíváncsiságát a plébániájának, oké? – Lehunytam a szemem, és felsóhajtottam. – Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom. Nem ezt érdemelted.

– Ugyan már – mondta, és a vállamra tette a kezét. – Menjünk, igyunk egy kávét és beszélgessünk.